Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Húsz🍀

Kényelmesen fetrengtem a kanapén és éppen egy játékkal játszottam a TV-n, amit nem sokkal azelőtt töltöttem le. Szerencsére előrelátóan az Xbox-omat is elhoztam, így sikerült teljesen átadnom magam az élménynek. Élveztem az egyedüllétet a szobában. Az utóbbi hét folyamán taktikát váltottam és ahelyett, hogy elmenekülnék, szinte a helyiségbe láncoltam magam. Sulin kívül sehova sem mentem és mindig jó előre befoglaltam a kanapét, hogy Dávidék ne tudják nézni az idióta műsorukat.

Fáradozásaimnak meg is lett az eredménye, ugyanis a gerlepár áttette a telephelyét valahova máshova. A lány ugyan minden alkalommal, amikor a szobában talált, hatalmas, sértett szemeket meresztett rám, de végül nem sikerült újból elüldöznie, szóval nekik kellett menniük. Dávid néha próbálkozott azzal, hogy csinálhatnánk valamit hárman is, azonban Madison ezt a verziót minden alkalommal kapásból elutasította, így végül egyedül hagytak.

Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Gyorsan a fejemhez szorítottam a készüléket, miközben a játékkonzollal a kezemben serényen lövöldöztem az ellenséges csapatra.

– Mizu, Léna? – szólaltam meg, tekintetem azonban még mindig a képernyőre tapadt – Baj, ha visszahívlak egy kicsit később? Most éppen...
– Martin... – hallottam meg testvérem sírós hangját a vonal túloldaláról.
– Mi baj? – dermedtem meg hirtelen.

Nagyon régen hallottam a húgomat sírni. Ha pedig mégis rákezdett valamiért, akkor azt vagy a barátnőivel, vagyunk anyukánkkal beszélte meg.

– Bombi... – szipogott és hallottam, hogy nehezen veszi a levegőt – Bombi meghalt! – bőgött bele a telefonba.

Nekem hirtelen kiesett a kezemből a játékkonzol és nem is hallottam már mást Léna zokogásán kívül.

– Tessék? – kérdeztem megkövülten.

Nem értettem a szituációt. A kilencéves labradorunk ugyan már nem számított fiatal kutyának, de egészen idáig kiváló egészségnek örvendett.

– M-még p-pár napja eltűnt – hüppögött – D-de nem akartunk szólni n-neked, mert n-nem akartuk, hogy aggódj. M-ma azonban nem messze megtaláltuk, d-de már nem élt. Tele v-volt sebekkel meg horzsolásokkal és a t-torka el volt v-vágva – mondta ki az utolsó szót Léna, aztán újra kirobbant belőle a zokogás.
– De ez biztos? Nem lehet, hogy másik kutya volt? Lehet, hogy csak... - kattogott az agyam szüntelenül, azonban Léna közbevágott.
– Rajta volt a nyakörve – bőgött keservesen a testvérem.

Hiába próbáltam, nem tudtam felfogni, amit mondott. Teljesen lesokkolódtam, az agyam nem volt képes feldolgozni az információt. Minden egyes porcikám tagadni akarta a dolgot. Mintha csak egy rossz álom lenne, amiből bármikor felébredhetek.

Ahogy küzdöttem belül, éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Kezeim ökölbe szorultak és egy keserves könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem akartam elhinni, hogy Bombi már nincs. Hogy soha többé nem fog ugrálva köszönteni, amikor bemegyek a kapun. Hogy soha többé nem kergethetem meg, hogy adja vissza a kajamaradékos zacskót, amit kiturkált a kukából. Hogy soha többé nem simogathatom meg, miközben belenézek az okos szemeibe. Hogy a kutyus, aki csaknem tíz éven keresztül szüntelen mellettem volt, aki mindig felvidított, amikor gyerekként bántottak az iskolában, aki hűségesebb volt hozzám, mint a legtöbb ember, már az örök vadászmezőkön rohangál. Hogy többé nem láthatom, pedig még annyi mindent át akartam élni vele. És ez mind valami elmebeteg rohadék miatt, aki abban leli örömét, hogy állatokat kínoz.

A bensőmet egyszerre árasztotta el a mérhetetlen szomorúság és a düh. A tudat, hogy Bombi kínok között, félve távozott el, éles késként hasogatta a szívemet. Szemeim könnybe lábadtak és úgy éreztem, legszívesebben szétvernék valamit.