Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonhét🍀

Lüktető fejfájással ébredtem és úgy éreztem, majd széthasad a koponyám. Szenvedve a másik oldalamra fordultam, hátha enyhül a fájdalom, a fájdalmat azonban rohadtul nem érdekelte, melyik oldalamon fekszem.
Realizálva, hogy nem lesz jobb a helyzetem, kezemet a halántékomra szorítva lassan ülő helyzetbe tornáztam magam és kómásan körbenéztem a szobában. A kicsi ablakokon beszűrődő hideg fény kellemesen megvilágította a helyiséget. Miközben kinyújtóztattam végtagjaimat, észrevettem, hogy pár srác még mindig ki van ütve, azonban a legtöbb ágy már üresen tátongott. Az alvásban még nálam is kitartóbb szobatársaim rendszertelen hortyogása közepette feltápászkodtam, majd vigyázva, hogy ne ébresszem fel őket, elbotorkáltam az ajtóig és halkan kiléptem rajta.
Ahogy a folyosón találtam magam, realizáltam, hogy nem igazán tudom megmondani, merre van az emeleti fürdőszoba. Elkezdtem az előző napi emlékeimben kutakodni, hogy megfejtsem melyik irányba kéne mennem. Pár másodperc után azonban rájöttem, hogy ennél az egynél sokkal több olyan dolog hiányzik a memóriámból, aminek amúgy ott kéne lennie. Például, hogy miképpen jutottam el az ágyamba. Vagy az, hogy a tizenötödik felesem után mégis hogyan folytatódott tovább az este. Bármennyire is törtem a fejem egy szál pizsamanadrágban álldogálva a szállás folyosóján, az éjjel egy pontja után nem voltam képes felidézni az eseményeket.
Néhány tanácstalan, hosszúra nyúlt szekundum után beletörődve sóhajtottam egyet, majd megindultam egy szimpatikus irányba, hátha ráakadok a célomra. Szerencsémre nem kellett túl sokat bolyonganom, hiszen a szobánk melletti közlekedőből rögtön a mosdó nyílott. Óvatosan benyitottam a helyiségbe és halkan köszöntem a pár srácnak, akik még ott tartózkodtak. A csapokra pillantva megláttam, hogy az összes foglalt, szóval lomhán elővettem a telefonom és megnyitottam az Instát, hogy elfoglaljam magam addig, amíg az egyik felszabadul. Ahogy görgettem a kezdőlapot, észrevettem, hogy az évfolyamtársaim lopva furcsa pillantásokat lövellnek felém. Próbáltam nem foglalkozni vele, de kezdtem kellemetlenül érezni magam. Hirtelen szöget ütött a fejemben, hogy lehet, valami feltűnő hülyeséget csináltam este, csak nem emlékszem rá. Szerencsére nem volt időm túlságosan belelovallni magam a teóriámba, ugyanis a következő pillanatban az egyik mosdókagyló megüresedett.
Lustán léptem a tükör elé, majd nyomtam egy kis fogkrémet a fogkefémre és elkezdtem sikálni a számat. Ásítva felnéztem a tükörképemre, ám ahogy megláttam magam, kiesett a kezemből tisztítóeszköz. Lefagyva, hatalmasra nyitott szemekkel bámultam a tükörbe. Bárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam hova tenni a látottakat. Egy hatalmas, vöröses lila szívásnyom díszelgett a nyakam bal felén. Konkrétan úgy néztem ki, mintha megtámadott volna egy porszívó. Lassan közelebb hajoltam és óvatosan végighúztam az ujjam az elszíneződött bőrfelületen. Nem fájt, azonban nagyon sötét volt. Mikor felocsúdtam a sokkoltságomból és rájöttem, hogy rajtam kívül még mások is vannak a szobában, gyorsan a kezembe vettem a kerámia felületre ejtett fogkefét és folytattam a fogmosást, mintha semmi sem történt volna, azonban a továbbiakban nem igazán voltam képes koncentrálni a helyes szájápolás rejtelmeire.

Fél órával később már a konyha egyik nem túl impozáns asztalánál ültem valami olcsó gyümölcsteát szürcsölgetve, amit a táskám mélyén találtam. Abban reménykedtem, hogy ha magamba erőltetek egy kis folyadékot, akkor talán enyhül a fejfájásom, azonban nem igazán akart beválni a taktikám. A lüktetés pontosan ugyanolyan intenzív volt, mint amikor felébredtem.
Kínlódva az asztal lapjára hajtottam a fejem és becsuktam a szemem.
– Te meg mit csinálsz? – hallottam meg Casey hangját pár pillanattal később.
– Szenvedek – mormogtam fel sem nézve, mert a hasogató érzés hirtelen felerősödött.
– Azt látom – húzta ki a velem szemben lévő széket majd leült és óvatosan megsimogatta a fejem – Kérsz fájdalomcsillapítót?
– Van nálad? – néztem fel reményteljesen, mire a lány egy aprót bólintott.
– A szobámban van.
– Elkísérlek érte – válaszoltam meggyötörten, majd nagy nehezen feltápászkodtam és a halántékomra szorítva a kezem megindultam Casey után a hálóterembe. A lány mögött haladva megállapítottam, hogy kissé máshogy néz ki, mint általában. Vörösesbarna hullámos haja a feje tetejére volt kontyolva és egy túlméretezett, rajzfilmfigurás pólót viselt. Nem volt megszokott tőle ez a stílus, valószínűleg csak felkapott valamit, hogy kijöjjön konyhába, azonban mégis aranyosan festett benne.
Amikor beértünk a szobába, ő a bőröndjéhez sétált, majd némi kutakodás után előhalászott belőle egy zöld csomagolásban lévő tablettát és a kezembe nyomta.
– Köszönöm – vettem el tőle a gyógyszert és miután bevettem a számba, gyorsan leöblítettem a kezembe maradt teával – Egy istennő vagy.
A kijelentésemre játékosan megforgatta a szemeit, azonban én komolyan gondoltam, amit mondtam. Casey már megint akkor jelent meg hirtelen a semmiből, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Újból bebizonyította, hogy ő a kibaszott tündérkeresztanyám, aki minden egyes alkalommal megment engem.
– Amúgy Martin, tartozol egy magyarázattal – vetett felém egy sokatmondó pillantást egy kis idővel később, miután sikerült túljutnom az undoron, amit a tabletta lenyelése okozott.
– Miért? – húztam össze a szemöldököm és fogalmam sem volt, mire gondol.
– Azért, mert az egész évfolyam azt pletykálja, hogy én okoztam azt a helyes kis foltot a nyakadon – tette karba a kezeit elfojtva vigyorgását. Hirtelen elkerekedtek a szemeim és azt sem tudtam, mit válaszoljak. Az utóbbi pár percben el is feledkeztem a szívásnyomról, annyira el voltam foglalva az önsajnálattal.
– Mivel azonban teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én voltam, de jó kamubarátnő módjára falaztam neked, kicsit kíváncsivá tett a dolog – folytatta és színpadiasan az állához emelte a kezét.
– Azt hittem, nem vagy a kamubarátnőm – röhögtem el magam.
– Én is azt hittem, de úgy tűnik, nekem már nincs ebbe beleszólásom – rázta meg a fejét hitetlenül, de aztán ő is elnevette magát.
– Amúgy Casey, fogalmam sincs, ki volt az – tártam szét a karjaimat, miután kissé alábbhagyott a jókedvünk.
– Biztos? – húzta fel a szemöldökét.
– A sarokban iszogatás az utolsó emlékem az estéről – vontam meg a vállam tehetetlenül.
– Akkor már az üvegezésre sem emlékszel? – nézett rám kérdő tekintettel.
Elég idiótán bámulhattam rá vissza, ugyanis rögtön folytatta.
– Iszogatás után az évfolyamból elég sokan leültünk üvegezni. Egy ideig csak magad elé bambultál, de aztán kipörgettek egy feladatra. Be kellett surrannotok Dáviddal be a várromba és készíteni egy képet. Ezután megindultatok, de egy csomó időre eltűntetek! – élte bele magát a mesélésbe, nekem pedig hirtelen elkezdett derengeni valami – Kicsit elkezdtem aggódni, szóval Jasperrel elétek mentünk. Ott ültetek a földön a sziklának dőlve. Alig bírtunk titeket visszacipelni, össze vissza beszéltetek – rázta meg a fejét a lány.
Mintha valaki egy puzzle darabjait elkezdte volna egyesével beledobálni egy dobozba, az emlékképek is így árasztották el az elmém. Teljesen véletlenszerűen villantak be különböző pillanatok, amelyeknek semmi közük sem volt egymáshoz. Hiába próbálkoztam, nem bírtam összerakni a foszlányokat.
– Én... – szólaltam meg, ám akkor váratlanul egy újabb puzzle darab landolt a képzeletbeli dobozomban. Hirtelen teljesen lefagytam. A következő pillanatban még egy darabka csatlakozott az előzőhöz, majd szépen lassan a többi is megjelent és elkezdett kirajzolódni előttem egy kép. A térdeim megremegtek. Lesokkolódva léptem egyet hátra, majd még egyet. A gyomrom felfordult és kissé megszédültem. Úgy éreztem, mindjárt elájulok.
– Jól vagy?! – lépett elém Casey, majd átkarolva a vállamat leültetett a mögöttünk lévő ágyra.
Megkövülten néztem magam elé és képtelen voltam teljesen felfogni a frissen visszatért emlékeim jelentését. Nem tudtam megszólalni, úgy éreztem nem vagyok képes szavakat formálni abból, ami az elmémben éppen lejátszódik.
– Megijesztesz, Martin... – szólalt meg újból a lány aggodalmas hangszínen és kissé megszorította a vállamat.
– Én...én emlékszem – nyögtem ki végül szinte suttogva, még mindig gépiesen a padlóra bámulva.
Casey a két tenyere közé fogta az arcom, majd maga felé fordított, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Dávid volt az, igaz? – mosolyodott el bátorítóan.
A nap folyamán már vagy századszorra hatalmas szemeket meresztettem.
– Honnan tudtad? – bámultam rá és annyira meglepődtem, hogy eszembe sem jutott, hogy letagadjam.
– Megérzés – vonta meg a vállát és óvatosan elengedett – Meg persze talán az is egy árulkodó jel, hogy egész este velünk voltál, kivéve akkor, amikor eltűntetek Dáviddal...
Az arcomat a kezeimbe temettem és rákönyököltem a térdemre. Azzal, hogy Casey-nek is elárultam, még valósabbnak tűnt az egész, mint előtte. Ennek ellenére azonban képtelen voltam feldolgozni történteket, az agyam szüntelenül csak zakatolt, megpróbálva dekódolni a kapott jeleket. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam, fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Hirtelen a lányra emeltem a tekintetem és megfogtam a kezét.
– Kérlek, ne mondd el senkinek! – szorítottam meg az ujjait, neki pedig megenyhült az ábrázata – Tudom, hogy nem akarsz a kamubarátnőm lenni és nem is kell annak lenned, csak... Inkább higgyék, amit hisznek, de nem akarom, hogy ezt megtudják! – néztem rá kétségbeesetten és az egyik kézfejemmel megtöröltem a szemem, hiszen úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.
– Martin – simogatta meg a vállam – Még ha azt is kezdik pletykálni, hogy titokban megszültem a gyermekedet a várromban, akkor sem fogom elmondani senkinek, oké? – mosolyodott el lágyan, én pedig erőtlenül elnevetve magam aprót bólintottam és letöröltem az arcomra folyt könnycseppet.
– Bocsi, hogy belekeverlek... – emeltem a kezem bűnbánóan a homlokomhoz – Csak...csak egyszerűen túlságosan össze vagyok most zavarodva – ráztam meg a fejem és egy nagyot sóhajtottam, miközben még mindig a könnyeimmel küszködtem.
– Tudom – bólintott – De tudd, hogy én itt vagyok, ha esetleg kicsit összeállnak a gondolataid és valakivel meg szeretnéd őket osztani – emelte el a kezemet és a szemembe nézett.
Nem szóltam semmit, azonban óvatosan megöleltem és belefúrtam a fejem a vállába. Mandula illatú kontyából kilógott egy-két tincs, amik játékosan csiklandozták az arcom, de nem bántam. Utáltam a gondolatot, hogy ekkora puhánynak tűnök, ám Casey előtt nem féltem elengedni magam. Úgy éreztem, vele nem kell semmit sem tettetnem, hogy megfeleljek a társadalom elvárásainak. Pontosan tudtam, hogy egy kevésbé elbaszott univerzumban, ahol nem éppen az lenne a dilemmám ami, valószínűleg már rég halálosan belezúgtam volna a lányba. Azonban ebben az univerzumban csak szorosan öleltem őt, és amit éreztem iránta, az a színtiszta szeretet volt, amiért ott volt nekem és nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy a vállának dőlve megnyugodjak.