Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonhat🍀

A kör, amelyet a diákok formáltak a nappali közepén, akkorára duzzadt, hogy arrébb kellett tolni a fotelokat, hogy mindannyian elférjünk. A háttérben szóló zenét elnyomta az emberek monoton pusmogása, a levegőben pedig alkohol és parfüm illat keveredett. Már elmúlt éjfél is, én pedig egy kissé szédelegve, a fejemet fogva gubbasztottam a földön az évfolyamtársaim között. Nem számoltam meg, mennyi rövidital volt már bennem, azonban abban biztos voltam, hogy sokkal több, mint amennyi kellene.
Éppen a kör közepére nézve bambultam, mikor egy srác véletlen megrúgott, ahogy mellettem befurakodott a kissé krumpli alakú alakzat belsejébe. Enyhén dülöngélve egy másfél literes üveget helyezett a padlóra, majd velem szemben bepasszírozta magát két lány közé és lehuppant a földre. A jobb oldalán ülő csaj szinte már négykézlábra ereszkedve a palackért nyúlt, majd végignézett a társaságon.
– Szerintem kezdjük valami egyszerűvel! Ötletek? – kérdezte enyhén nevetgélve, emelt hangerővel, mire a társaság egy kissé elcsendesedett.
– Harminc fekvőtámasz a kör közepén – szólalt meg valaki kissé félszegen.
Senkit sem ijesztett meg túlságosan ez a feladat, bemelegítésnek tökéletes volt. A lány megpörgette az üveget, ami pár másodperccel később egy fekete hajú, jó fizikumú fiún állapodott meg. A srác miután realizálta, hogy ő kapta meg a feladatot, azonnal felpattant, majd középre vetette magát és hezitálás nélkül elkezdte nyomni a fekvőtámaszokat. Közben mindenki tapsolt és bíztatta, ő pedig majd kicsattant a büszkeségtől. Miután letolta az összeset, színpadiasan meghajolt és visszamászott a helyére.
Ezután további hasonló feladatok következtek. Egyik kicsit komolyabb volt, másik kicsit viccesebb, azonban semelyik sem volt túl durva és nem is igényeltek valami sok effortot. Az első pár körnél még kissé feszültebben figyeltem az üveget, de aztán rájöttem, hogy olyan sokan vagyunk, hogy felesleges ezen bármennyire is izgulnom. Már akkor sem hatott meg a pörgetés, amikor az emberek fantáziája kezdett kicsit beindulni és a feladatok kicsit extrémebbek lettek. Szinte kívülállóként követtem a palack mozgását, mintha pusztán egy megfigyelő lennék, mintsem játékos. A legtöbb feladat már szinte egybefolyt, nem igazán figyeltem előttük az instrukciókra, azonban az egyik elképzelésnél felkaptam a fejem.
– A kövire van egy nagyon jó ötletem! – tapsikolt egy tuti nem az időjárásnak megfelelő, meggyszínű, pántos felsőt viselő lány – Akit kipörgetünk, annak be kell osonnia a várromba és lőni egy képet bizonyítékként!
– Áhhh, ez nagyon para egyedül, menjenek inkább ketten! – szólt közbe egy másik csaj, akinek kicsit olyan hangszíne volt, mintha valaki átállította volna őt Alvin és a mókusok verzióba – Mondjuk a kipörgetett, meg a balra mellette ülő!
– Dehogy para, de legyen – forgatta meg a szemét a bordó pólós lány – De akkor két kép is kell! – tette hozzá, aztán megmarkolta az üveget, majd egyet csavart rajta és teljes erejéből megpörgette.
Érdektelenül figyeltem az egyre lassuló palackot. Hosszú másodpercekig csak forogott a tengelye körül, azonban amikor végül megállt, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, pontosan rám mutat. Hirtelen mindenki felém fordította a fejét és láttam, hogy egyenesen engem bámulnak. Elég kellemetlenül éreztem magam, így gyorsan elfordítottam balra a fejem, hogy ne csak én legyek a figyelem középpontjában, hanem a sorstársam is. Kissé lesokkolódva realizáltam, hogy pont Dávid ül tőlem balra. Nem értettem, hogy lehettem ilyen nyomi, hogy addig nem tűnt fel. A még nálam is offosabb állapotban lévő szőke srác kifejezéstelenül gubbasztott a padlón, akire Madison a másik oldalról úgy rá volt tapadva, akár egy pióca.
Tudtam, hogy igazából örülnöm kéne, hogy nem egy idegennel kell átcaplatnom az egész szálláshelyen, azonban úgy éreztem, az idióta viselkedésem miatt Dávid már haragszik rám.
Kissé szűkölve feltápászkodtam, majd kiléptem a körből és vártam, hogy a szőke fiú is kövesse a példámat. Miután ez nagy nehezen megtörtént, ő rám sem nézve az ajtóhoz sétált és kirontott az sötétségbe. Meggyorsítva a lépteimet a nyomába eredtem, majd pár méterrel később beértem őt. Szótlanul sétáltunk a várrom felé, én pedig rájöttem, hogy kellett volna egy kabátot vinnem magammal, mert az éjszaka kifejezetten hidegnek bizonyult. Nem mertem bekapcsolni a vakut a telefonomon, mert féltem, hogy túl feltűnőek lennénk, így csak annyi fény állt a rendelkezésünkre, amit a hold és a panzió ablakai adtak.
Mikor közelebb értünk az évszázadokkal ezelőtt kastélyként funkcionáló épülethez és felnéztem rá, sokkal magasabbnak tűnt, mint messziről. Maga az éjszaka és az előzőleg tudomásomra jutott rémtörténetek miatt ráadásul eléggé borzongató hangulata volt. Ökölbe szorítottam a kezem és Dávidra pillantottam, aki kissé dülöngélve, de továbbra is rendíthetetlenül haladt előre.
– Vajon hol jutunk be? – szólaltam meg, mikor elértünk a növényekkel benőtt falig.
– Passz – hangzott a válasz kicsit távolabbról, azonban, ahogy odanéztem, már csak a körvonalát tudtam kivenni.
– Gyere – ragadtam meg a karját, majd elkezdtem húzni őt a fal mentén.
Dávid flegmán botladozott utánam és nem sokkal később valóban el is értünk egy bejáratnak tűnő hatalmas lyukhoz a falon. Óvatosan bemasíroztam, közben magammal húzva őt is a várrom belseje felé. Eléggé paráztam, hogy nekimegyek valaminek, hiszen semmit sem láttam, ráadásul egy kissé szédültem is. Hirtelen azonban a hold elől elvonult az addig azt eltakaró felhő és halványan megvilágította a környezetünket. Megálltam és körbenéztem, azonban nem láttam mást köveken és falakon kívül. Tovább akartam indulni, de Dávid hirtelen kirántotta a karját a szorításomból. Megtorpantam.
– Te most haragszol rám? – intéztem szavaimat az előttem álló körvonala felé.
– Nem én ignoráltalak téged egész kibaszott nap, Marty! – csattant fel enyhén labilis hangszínen.
– Én... – próbáltam valamilyen válasszal szolgálni, azonban bűntudatom lett, hiszen Dávidnak még a részegsége ellenére is igaza volt.
– Ha bajod van velem baszki, akkor mondd meg! – ragadta meg a pólóm erőszakosan, majd rántott egyet rajtam maga felé.
Visszafojtott lélegzettel bámultam az arcába és nem tudtam eldönteni, hogy vajon meg akar-e ütni. Pár másodpercnyi csend után rájöttem, hogy valószínűleg csak azt várja, hogy válaszoljak, azonban képtelen voltam megszólalni. Némán nyeltem egyet és vártam, hogy mit reagál.
– Kibaszottul gyerekes vagy! – lökött enyhén a mögöttem lévő falnak pár pillanattal később és öklével beleütött egyet a mellettem lévő téglákba.
– Sajnálom! – ordítottam bele a képébe, azonban abban a pillanatban hirtelen megcsúsztam a kavicsokon és ösztönből megragadtam a derekát, hogy megkapaszkodjak. Dávid azonban szintén nem állt túl biztos lábakkal a földön, így őt is magammal rántva azonnal elvágódtunk és durván landoltunk a köveken. Az incidenst pár fájdalmas, nyögéssel és szitkozódással teli másodperc követte, amíg csak mozdulatlanul feküdtünk a talajon és reméltük, hogy még életben vagyunk. A rövid sokkhatás után, miután végre úgy éreztem, talán meg tudok mozdulni, sajgó gerinccel a hátamra fordultam majd felgörnyedtem és nekidőltem a sziklának, hátha kicsit enyhül a kín.
Eközben Dávid is ülő helyzetbe tornázta magát, majd nehézkesen fölém támaszkodott.
– Mit mondtál? – bámult bele az arcomba. Szemei halvány csillogásán kívül nem bírtam mást kivenni a sötétségben.
– Sajnálom – mondtam ezúttal halkabban, de már minden büszkeségemet feladtam – Tényleg köcsög voltam veled és sajnálom. Nem tudom, miért csináltam. Csak egyszerűen... – akadtam meg és felemeltem a kissé remegő karomat – Kérlek, ne haragudj – érintettem meg a tarkóját, enyhén megcirógatva a bőrét.
– Én...izé... – akadt el hirtelen a lélegzete az izmai pedig megfeszültek – Nem haragszom.
Hangja enyhén rekedt volt, az illata pedig már megint mindent betöltött. Szívem hevesen vert, a nyakán pihenő kezem pedig még az addiginál is jobban remegett.
Dávid hirtelen megmozdult. Felsőtestét lejjebb engedte, majd a jobb karjával megérintette az arcom.
Hevesen vettem a levegőt, mégis úgy éreztem, alig jut el hozzám bármiféle oxigén.
– Akkor jó – suttogtam, majd feljebb vezetve reszkető ujjaimat óvatosan belemarkoltam a hajába.
Ő halkan sóhajtott, majd közelebb hajolt hozzám. Az arcomon pihenő ujjaival gyengéden megsimította a bőrömet. Világoskék íriszei a félhomályban szürkének tűntek, azonban még így is láttam, hogy egyenesen a szemembe néz.
A gyomrom megremegett. Képtelen voltam állni a tekintetét, így lehunytam a szemeimet.
Dávid enyhén megszorította az arcom, majd ujjait lecsúsztatta egyenesen a kulcscsontomig.
Én a másik kezemet a hátára vezettem és megmarkoltam a pólóját. A lélegzetem azonban abban a pillanatban elakadt, ugyanis Dávid még közelebb hajolt és ajkait lassan végighúzta az enyéimen.
A gyomrom elkezdett bukfencezni. Ki akartam nyitni a szemem, ám ő egy leheletnyit eltávolodott tőlem, majd hirtelen beleharapott a nyakamba.
Halkan felnyögtem és ujjaimat belemélyesztettem a hátába. Fejemet hátrahajtottam, ő pedig megmarkolva a vállam még közelebb férkőzött hozzám és óvatosan elkezdte szívni a harapásnyomot.
Izmaim megfeszültek. Próbáltam elrejteni sóhajaimat, de úgy éreztem, mindjárt megőrülök. Hajánál fogva megragadtam és rántottam egyet rajta.
Lihegve szakadt el a nyakamtól és nézett újra rám.
Ujjaimat a tarkójára vezettem, majd hirtelen magamhoz húztam. Vadul csaptam le ajkaira, mire ő nagyot sóhajtva szorította meg a karomat.
– Itt vagytok, Martin? – kiáltott bele valaki váratlanul a csöndbe, amit addig csak a lélegzetvételeink törtek meg.
Ahogy meghallottuk a kérdést, megrémülve rebbentünk szét azonnal.
– Hahó! – kiabált újra az ismerős hang tulajdonosa.
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok megszólalni anélkül, hogy remegjen a hangom, azonban válaszra nyitottam a számat.
– I-igen! – nyögtem ki kalapáló szívvel.
Dávid közben elkúszva tőlem pár méterre, maga elé nézve támasztotta a falat. Az elmémben máris teljesen összefolytak az elmúlt pár perc eseményei. A friss emlékképek csak úgy cikáztak a fejemben, mintha az agyam nem lenne képes befogadni a történteket. Már nem bírtam összerakni semmit sem, így csak elmerengve gubbasztottam a földön a képzeletbeli kirakós darabjaimmal és vártam, hogy megjelenjen előttünk a megtalálónk.