Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Tizenhat🍀

A hét utolsó órája, a barkácsóra újból elérkezett, ám a lelkesedése senkinek sem lett sokkal nagyobb. A teremben csupa ásítozó, életunt és szenvedő arckifejezést vágó diákot lehetett látni, akik rá-rá pillantgatva a szerszámokra próbálták imitálni a munkát. Ez a vontatott hangulat azonban egyvalakire nem volt kihatással, ugyanis az óra már a vége felé járt, de Elisa még mindig teljes összpontosítással meredt a mérőszalagra és éppen az elkészítendő kisasztalunk lábát próbálta kimérni.

Én egy kalapáccsal a kezemben ültem és bambultam ki a fejemből. A kreálmányunk már majdnem kész volt, csak az utolsó simítások hiányoztak belőle. Mint például a negyedik láb.

– Elisa, ne segítsek? – törte meg hirtelen a csendet Ryan és odalépett a lány mellé, aki éppen próbálta elfűrészelni a kimért részt.
– De, lehet jól jönne – vakarta meg a fejét Elisa pár másodpercnyi gondolkodás után.

Az előző alkalomhoz képest úgy tűnt, kissé lenyugodott és rájött, hogy a szakmai tudása ellenére fizikailag neki is elkél egy kis támogatás néha.
Ryan kivette a kezéből a szerszámot és nekifogott a szétválasztásnak. Kihasználva a kivételes alkalmat, hogy a lány semmit sem csinál, odafordultam hozzá.

– Kihez is megyünk amúgy ma pontosan? – csúsztam kicsit közelebb hozzá a székemmel, hogy hallja, amit mondok.
– Blair Greennek hívják – mosolyodott el, miközben egy csavarhúzóval babrált a kezében – Régen ő, Casey és én egy szobában laktunk, de aztán megszüntették a háromágyasokat és Blair átkerült egy másikba. Asszem, pont az egyikbe a ti épületetekben, az lett utoljára felújítva.
– És az ő szobájában lesz a buli? – húztam össze a szemöldököm, mire Elisa nagyon furcsa arcot vágott aztán elröhögte magát.
– Dehogyis – rázta meg a fejét nevetve – Ők is Dublinban laknak, mint Ryanék – pillantott a mellettünk fűrészelő fiúra.
– Ja, oké – nevettem el magam én is azon, hogy mekkora kretén vagyok.
– Ez most pont úgy hangzott, mintha Dávid kérdezte volna – közölte szórakozottan.
– Úristen, ne. Megfertőzött. Ez tuti egy jel, hogy kevesebb időt kéne vele töltenem – fogtam meg a fejem drámaian.
– Szerintem ma már rögtön aludj is egy sátorban, Martin. Nehogy még jobban elkapd a kórt– lépett mellénk Ryan kuncogva, aki úgy tűnik, fél füllel azért hallgatta az eseményeket. A kivágott deszkát letette a földre, majd lehuppant az Elisa mellett lévő székre.
– Igazából az utóbbi pár napban erősen gondolkoztam rajta. Dávid még a hét elején átfestette a székét, a vödröt meg a szobában hagyta és a szag mindenbe beleivódott. Csak mára szellőzött ki elfogadhatóra – hitetlenkedtem.
– Hát én már kiköltöztem volna – rázta meg a fejét Ryan, mire Elisa újra elnevette magát.
– Ha nem laknék kétezer kilométerre innét, akkor már lehet én is – vontam meg a vállam sóhajtva aztán hátradőltem a széken, Ryanék pedig közösen felemelték a deszkát és elkezdték összeszerelni az asztalt.

Ahogy a két barátom ügyködését bámultam, rájöttem, hogy az előző szavaim nem voltak teljesen őszinték. Ugyan bármennyire is idegesített Dávid, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akartam volna magamnak új szobatársat. Ezt baromi furcsa beismerni, de ha honvágyam támad, akkor a jelenléte mindig nyugtatóan hat rám. Lehet azért, mert tudom, hogy ő is ugyanúgy Budapest zsúfolt utcáin nőtt fel, mint én, és tömegközlekedett minden nap, hogy beérjen a suliba. Hogy gyerekkorában ő is ugyanúgy bámulta a nagymamája TV-jén a Mónika show-t és a Barátok Köztöt, félig elbóbiskolva. Hogy általános suliban ugyanolyan hatalmas honfoglaló maratonokat tartott az osztálytársaival, mint én. Hogy középsuliban a hétvégi buliból visszafele mindig elgondolkodott, hogy egyen-e az aluljárós gyrososnál, de csak vészhelyzet esetén vállalta be a kockázatot. Hogy ő is ugyanazt a logikátlan magyar nyelvet beszéli, aminek a hangzását a többiek soha nem tudják hova tenni és mindig szétröhögik magukat rajta. Hogy ő is pontosan ugyanolyan jól tudja, milyen nem otthon lenni. Hogy akármilyen furcsa és elviselhetetlen is tud lenni, mégis egyedül ő értheti meg legjobban azt, amit érzek.