Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Tíz🍀

Jólesően ballagtunk a forgalmas, belvárosi utcán. Furcsa érzés volt a sulin kívül lenni. A hatalmas udvarával és a kollégiumokkal olyan volt az egész, mint egy külön kis világ. Kiszakadva belőle azonban kissé bizonytalanná váltunk.

– Szerinted ennek van értelme? – hallottam Dávid hangját mellőlem.

Az autók zúgása visszaverődött a magas épületek között.

– Remélem – sóhajtottam továbbra is rendíthetetlenül menetelve, azonban magam sem tudtam, mit keresünk pontosan.
– Nézd! – ragadta meg a vállam és oldalra fordított.

Egy kis, piros bódé tárult elém a kocsik és az emberek kavalkádja mögül.

– Mi ez? – ráncoltam össze a homlokomat.

Dávid válaszra sem méltatott, hanem elindult a mini épület irányába, átverekedve magát a csúcsforgalmon. Mikor utolértem, már a bódé előtt állt. Időm sem volt kérdőre vonni, hiszen hirtelen egy hangot hallottunk meg belülről.

– Segíthetek? – nézett ki egy középkorú, fekete bőrű nő. Szemüvege az orrára volt tolva a kezében pedig valami prospektust tartott.
– Nos... – vakarta meg a tarkóját Dávid – Tudna ajánlani pár jó randihelyet? Már egy ideje keresésben vagyunk, de nem találtunk semmit – vonta meg a vállát szomorkásan.

Én kínomban elnéztem oldalra és legszívesebben eltűntem volna onnan.

A nő arcán egy bizonytalan kifejezés futott át, ám ez gyorsan el is tűnt és oldalra hajtva a fejét elkezdett gondolkozni.

– Ugyan a kérdésed nem a munkámhoz kapcsolódik, hiszen ez egy turista bódé, ám azt hiszem, tudok egy helyet – nevette el magát.

Én a fejemet fogva Dávidra pillantottam, aki csak idiótán vigyorogva megvonta a vállát.

– Az a neve, hogy "Rainbow Unicorn Pub". Szerintem el fogja nyerni a tetszéseteket – mosolyodott el barátságosan – Mindjárt leírom nektek – vett a kezébe egy tollat aztán az egyik szórólap sarkából letépett darabra ráfirkantotta a hely nevét és címét, majd a kezünkbe adta.
– Köszönjük! – mosolyodott el szélesen Dávid.

A nő erre szintén mosolyogva megvonta a vállát én pedig ugyan kissé megkönnyebbülve, de tovább égtem szótlanul.

– Cserébe, ha legközelebb egy ismerősötök eljön Dublinba várost nézni, szóljatok pár jó szót az érdekünkben! – kacsintott ránk, majd visszahúzódott a bódé belsejének a takarásába, mi pedig bizakodva eltettük a papírokat, majd folytattuk az utunkat.

Egy órával később már jólesően szürcsölgettem a starbucksos forrócsokimat. Pontosan olyan volt, mint máskor.

Velem szemben Dávid enyhén fancsali képpel kavargatta a kávéját. A hely tele volt zsúfolva emberekkel, azonban nekünk még pont maradt egy asztal az egyik nagy ablak mellett.

– Tudod Marty, nem értem, mások miért isszák ezt – tette le a "Dave" felirattal ellátott papírpoharát az asztalra és kibámult az üvegen. A késődélutáni napsugarak narancsosan világították meg az arcát.
– Te is ezt iszod – vetettem oda neki vigyorogva, ám ő megforgatta a szemeit.
– Ezek a kávék olyan semmilyenek. Ráadásul arra vagyok kényszerítve, hogy ide besűrűsödve, hangzavarban, ebből a béna neves pohárból fogyasszam el őket. Köszi, de nekem ez nem pálya – rázta meg a fejét.
– Akkor mégis hogyan óhajtaná nagysága fogyasztani a kávéját? – kérdeztem szórakozottan, ám Dávid bosszús szemébe nézve rájöttem, hogy teljesen komolyan beszél.
– Hagyjuk, ha ilyen viccesnek gondolod – puffogott, mire én megforgattam a szemeimet.
– Ne hisztizz, inkább mondd el – húztam fel a szemöldököm.
– Úgyis leszarod – tette karba a kezeit, mire én hitetlenül megráztam a fejem.
– Mondjad már! – rúgtam meg játékosan az asztal alatt.
– Van egy kicsi, eldugott kávézó Budán – nézett végül rám kissé sértett tekintettel – Még évekkel ezelőtt, véletlenül bukkantam rá. Valamiért nagyon kiborultam, ezért felszálltam a villamosra és csak mentem megállótól megállóig. A végén pedig valahogy ott kötöttem ki. Azóta mindig oda megyek, ha nyugalomra vágyom. Olyan sokszor ültem be, hogy már ismernek. Soha nincs ott egy-két vendégnél több. Mindig elegáns csészét adnak és a kávéjuk isteni. Ha hazamegyünk, egyszer el kell jönnöd velem.