Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonöt🍀

Amikor késődélután végre áthaladtunk a településjelző táblán és megérkeztünk az úti célunkként szolgáló kicsi faluba, már mindenki eléggé meggyötörtnek tűnt a hosszú utazás miatt. A buszok lassan döcögve meneteltek a szállás felé a sáros földúton, a diákok pedig várakozva bámultak ki az ablakon a néhol kissé narancssárgába forduló zöld tájra. Pár percnyi kavargás után a járműveknek sikerült elérniük a célpontot és leparkoltak a szállás melletti aszfaltos területen. Ahogy az ajtók kinyíltak, az emberek fellélegezve kezdtek el kifelé tolakodni a buszokból. Én is rögtön megindultam és miután sikerült leszállnom, magamhoz vettem a jármű oldalában pihenő, kissé ütött-kopott bőröndömet. Megragadtam a fogantyúját, majd sebesen húzva az utazótáskát a csoport eleje felé siettem, magam mögött hagyva a még mindig a sajátjára várakozó Dávidot. Tisztában voltam vele, hogy furcsán viselkedek, de a chipses incidens után valami bizarr akaratlanul is szöget ütött a fejembe és sehogy sem hagyott nyugodni a dolog. Azonban inkább bele sem akartam gondolni a feltételezésembe, ezért úgy láttam a legjobbnak, ha nem is nézek a szőke fiúra, háta úgy ki tudom űzni az egészet a fejemből.
– Martin! – érintette meg valaki hirtelen a vállam kizökkentve a gondolataimból. Oldalra néztem és az özönlő tömegben Casey mosolygó ábrázata fogadott.
– Mizu? – mosolyodtam el én is, aztán a gigantikus méretű bőröndre pillantottam, amit maga után ráncigált az oldalán lógó utazótáska mellett – Segítsek valamit vinni?
– Az lehet, jól jönne – pillantott rám hálásan, majd odaadta a vállára akasztott csomagot.

Követve az áradatot egy rövid séta után elérkeztünk a szállás épületének a bejáratához. Belépve a kétszárnyú ajtón rögtön egy közösségi helyiségbe értünk. A fal mellé polcok és komódok voltak sorakoztatva, középen pedig kanapék, fotelok és egy nagy szőnyeg kapott helyet. A szoba sarkában egy kandalló is díszelgett, azonban tűz nem égett benne. A bútorok és a berendezési tárgyak réginek tűntek, ugyanúgy, mint az egész épület maga.
Pár percen keresztül még ide-oda nézelődve lézengtünk a helyiségben, amíg a busznál lemaradtaknak is sikerült csatlakozniuk a csoporthoz. Miután mindenki beért minket, egy pocakos, őszülő bácsi kiállt a tömeg elé és megköszörülte a torkát.
– Kedves diákok! Willy vagyok, a gondnok. Ha bármi probléma merül fel az itt tartózkodásotok alatt, akkor nyugodtan keressetek – mosolyodott el barátságosan – Azonban ahhoz, hogy minden tökéletes legyen, be kell tartanotok pár szabályt – emelte fel kissé a hangját, ám én ennek ellenére sem hallottam a következő mondatát, hiszen a szemem sarkából megpillantottam Dávidot, aki egyenesen felém tartott. Pár másodperccel később már mellettem is termett és közelebb hajolt hozzám.
– Jófej vagy, hogy megvártál, csíra – súgta a fülembe dorgálóan, majd óvatosan belekönyökölt az oldalamba.
– Figyelj oda – súgtam vissza és ellöktem el a karját. Ő erre felhúzta a szemöldökét, majd értetlen képpel a bácsira emelte a tekintetét. Ahogy én is újra a gondnok mondandójának szenteltem a figyelmem még sikerült elkapnom valamicske hasznos információt.
– ...és már biztosan észrevettétek, de a szállás területén egy várrom is található, amely a tizenhetedik században épült – szónokolt lelkesen – Az utolsó szabály ehhez kapcsolódik, ugyanis a várrom területére belépni tilos! – emelte fel az ujját – De még ha nem lenne az, akkor sem ajánlanám, mert kísértetjárta helyként van számon tartva – halkult el a hangja sejtelmesen – Ha nem hiszitek el, csak keressetek rá az interneten, de az itt lévő könyvekben is találhattok erről információt – mutatott a polcokon pihenő vaskos kötetekre, majd elégedetten mosolyogva megvonta a vállát.
Körbenézve a diákokon, vegyes érzelmeket váltott ki Willy bácsi beszámolója. Volt, aki szemforgatva rázta a fejét, volt, aki izgatottan vigyorgott, azonban olyan is akadt, aki kifejezetten rémültnek tűnt. A többséget azonban teljesen hidegen hagyta a sztori és lelkiekben valószínűleg már máshol jártak. Én is az utolsó kategóriával azonosultam legfőképpen, hiszen csak a bensőmben kavargó bizonytalanságra tudtam koncentrálni, nem hozott lázba semmi egyéb külső tényező.
– Megyek és lepakolok a szobában, a főzőcskézésnél találkozunk? – fordult felénk Casey, miután a diákok elkezdtek szétszéledni.
– Megyek veled! – vágtam rá kissé túlságosan is gyorsan, mire mindketten egy furcsa pillantást lövelltek felém – Beviszem a bőröndödet – tettem hozzá, azonban pontosan tudtam, hogy nagyon átlátszó a viselkedésem.
– Ja, rendben – bólintott hamiskásan mosolyogva, majd Dávidra nézett – Akkor gyere majd a konyhába, ha kész vagy.
A szőke fiú magabiztosan bólintott, majd megfordulva elsétált, mi pedig a lány hálószobák felé vettük az irányt. A csajok áramló tömegében egyetlen fiúként rendíthetetlenül húztam Casey halványkék bőröndjét, miközben ő telefonján kereste a szobabeosztást. Annak ellenére, hogy csak egy kifogás volt, mégis örültem, hogy vele tartottam. Sem azt nem tudtam, hol van a konyha, sem azt, hogy mégis mit takar pontosan a főzőcskézés, így vakon követve őt bíztam abban, hogy többet fogott fel a tájékoztatóból, mint én.