Mo dao zu shi: Onshoot

Nie Mingjue ❤ Nie Huaisang

Kérésre:Akasuna_Senshi

Mingjue pov.
Most is reszket. A szívem szakad meg, ha ilyennek látom, de ha nem lesz képes összeszedni magát, akkor soha sem fogja tudni megvédeni magát. A szablyát is alig bírja felemelni. Pedig azt mondják a félelem erőt ad. Ezért ordibálok vele, hogy legalább felemelni fel tudja.
- Mozogj már! - üvöltök mire elejti és hátraesik. Dühösem megragadtam és felhúztam.
- Ez már tényleg nem lehet igaz!!! Ennyire nem lehetsz szerencsétlen! - ordítottam, majd faképnél hagytam. Az ajtót becsukva magam mögött idegesen neki dőltem a falnak. Ha eszembejut a halálrarémült arca, a lekemet szétmarja a bűntudat. Azért teszem ezt, mert nem akarom, hogy baja essen. Holnap kiviszem őt az erdőbe, ott már muszáj lesz boldogulnia.

Huaisang pov.
Miért csinálja ezt velem? Hisz a bolond is tudja, hogy én nem tudok kardot forgatni, még fel sem bírom emelni. Mindenki csak rajtam nevet, a fiúk piszkálnak, ő pedig rátesz egy lapáttal.
Másnap alig mertem lemenni reggelizni, de nem is kellett mert beállított a szobámba és közölte, hogy csomagoljam be a reggelim mert kivisz az erdőbe vadászni. Gyűlólök vadászni, szerintem nincs semmi értelme. Ahogy kiértünk akkor vettem észre, hogy most csak ő és én vagyunk, ez nagyon furcsa.
- Te menj arra! Én erre megyek! - mondta és meg sem várva a válaszom elindult a másik iranyba.
- Várj, ne hagyj egyedül! - mentem utána, de elrántotta a kezem.
- Ne legyél már ennyire szánalmas! - mondta, majd ezzel faképnél hagyott. Nem tehettem mást, mint, hogy megindulok a másik irányba, úgy, hogy fogalmam sincs merre megyek. Vajon most itt akar hagyni? Vègülis, igaza van, annyira szánalmas vagyok.

Mingjue pov.
Végre visszaértem az erődhöz. A vadat nem találtam meg, de legalább friss levegőn voltam egy kicsit. Mikor megérkeztem a szolgálók fogadtak.
- Klánvezető? Az ifjabb mester nincs magával? - kérdezte mire ledöbbentem.
- Még nem jött vissza?
- Színét se láttuk mióta önnel elment. - magyarázta. Egyenlőre nem aggódtam, hisz lehet, hogy csak késik. Viszont mikor már órák múlva sem jött vissza, pedig sötét volt és esett, már pánikoltam. Mi lesz ha összefut egy zombival, vagy egy démonnal? Egyedül biztos, hogy semmire se megy. Ez az egész az én hibám, miattam a testvérem most odakint senyved valahol, egyedül ebben a szélviharban. Nem bírtam tovább és elindultam megkeresni. Néhány embert is vittem magammal.
- Huaisang! - kiáltottam a nevét, de nem jött válasz.
Egész éjjel kerestük. Rajtunk köpenyek voltak, így nem áztunk meg, de nála semmi ilyesmi nem volt. Mentem tovább a fák közt mikor a lábam alatt nagyot reccsent valami. Ahogy lenéztem láthattam, hogy egy legyező az. Ez az övé. Felvettem a törött kis eszközt és zsebre téve futottam előre újra a nevét kiáltva. Ott egy hasadék előtt megtorpantam. Lenéztem és ott volt. Az aljában feküdt csurom vizesen. Kiáltottam az embereimnek, majd lemásztam hozzá. Óvatosan felemeltem a fejét. Zihálva lélegzett és nagyon magas láza volt. A fején egy nagy sebből folyt a vér és már a hajába is beleragadt.
- Huaisang... - a hangom reszketett a sírástól. Nem akarom elveszíteni, nekem már csak ő van.
Otthon napokig csak aludt miután végre kinyitotta a szemeit. Ezek után a kapcsolatunk a létező legrosszabb lett. Már nem volt hajlandó hozzám szólni, folyton elbújt valahová és olyan megvetően nézett rám, hogy összefacsarodott a szívem. Elmeséltem a dolgot Jin Guangyaonak és Lan Xichennek. Szörnyülködve hallgatták, hogy mit műveltem, de ugyanakkor aggódtak Huaisang miatt is.
- Megpróbáltál már bocsánatot kérni, bátyám? - kérdezte Xichen.
- Hogyan? Nem beszél velem, nem áll szóba velem, gyűlöl engem!
- Dehogy gyűlöl, csak azt hiszi, hogy nem szereted. - mondta Guangyao mire bennem átfutott a felismerés.
- Ezt ő mondta neked?
- Nem, de ismerlek titeket, bátyám. Mindkettőtöket és tudom milyen az, ha minden áldott nap a szemedbe vágják, hogy nem érsz semmit, idővel tényleg elhiszed, hogy értéktelen vagy.  - mondta majd kiment.
- És bármi is lesz, mi melletted álkunk. - mondta Xichen is és követte. Nekem meg leesik, hogy mit mondanak. Huaisang valószínűleg azt hiszi, hogy ott akartam őt hagyni és, hogy nem szeretem.
Felmentem a szobájába és bekopogtam.
- Menj el!
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- A fejem sérült meg és nem a fülem! - mondta gúnyosan.
- Huaisang! Nem beszélhetnénk?
- Most is beszélünk!
- Így nem tudom a szemedbe mondani, hogy... Sajnálom. - mondtam mire hallom, hogy feláll és idesétál, majd kinyitja az ajtót. A fejével int, hogy jöjjek beljebb.
- Hogy van a fejed?
- Lüktet, de nem súlyos.
- Huaisang! Annyira sajnálom és én szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy értéktelen.
- Micsoda?
- Jól hallottad! Annyira okos vagy és kedves! Sokkal okosabb, mint én. És... Nagyon szeretlek téged. Nem akarlak elveszíteni téged. - mondtam és megsimogattam az arcát.
- De te... Azt hittem... - kezdenek el folyni a könnyei. Gyorsan letörlöm őket és egy csókot nyomok a szájára mi már nem tiltott gyümölcs többé.