Mo dao zu shi: Onshoot

Xue Yang ❤ Xiao Xingchen

Modern mdzs
Kérésre:wolf1555

Xue Yang pov.
Na remek, új suli, új dög unalmas napok. Hurrá. Bementem az osztályba és leültem az egyik padba, hogy elkezdődhessen az óra végre.
– Hé, lökött! Te az én helyemen ülsz! — jelent meg mellettem az egyik csávó.
– Talán kifizetted vagy ráírtad a nevedet? Ami az iskoláé az nem a tiéd. – mondtam unottan mire megragadta a pulcsimat és felrántott a székről.
– Na figyelj! Új fiú vagy, ezért kapsz most egy esélyt. Tűnj el a helyemről! – mondta és lelökött a padok közé, majd rám dobta a könyveimet. Rohadék, legszívesebben karóba húznám, hogy még utána éljen és szenvedjen órákig!
— Jól vagy? – fogta meg valaki a karomat. Ahogy felnéztem egy hihetetlenül jóképű fiú ült mellettem a padjában, napszemüveget viselt és egy fehér bot volt a padjához támasztva, tehát vak.
– I... Igen. – motyogtam.
– Ülj le nyugodtan mellém. — vette el a táskáját. Leültem és elrendeztem a könyveimet.
— Xiao Xingchen vagyok, senior.
–  Xue Yang, freshmen.
– Sejtettem, itt mindenkinek ismerem a hangját, de amikor a tiédet meghallottam, tudtam, hogy új fiú vagy. Honnan jöttél ide? – kérdezte kíváncsian.
– Messziről. Új árvaházba kerültem és ide kell járnom. – sóhajtottam.
– Árvaház? – kérdezte aggódva, mire csak vállat vontam. Persze ő ezt nem láthatta, így gyorsan válaszoltam:
– A szüleim autóbalesetben meghaltak én nem voltam ennyire szerencsés. Csak az egyik ujjamat veszítettem el. – mondtam és odanyújtottam a kezemet neki, hogy megfoghassa. Kirázott a hideg attól, hogy milyen finoman ért a bőrömhöz. Ahogy megérintette a részt ahol hiányzik a kisujjam a gerincemen végigfutott egy jó nagy bizsergés.
– Jól vagy?
– Miért? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Te reszketsz.
– Pe...persze! Semmi baj! – kaptam el gyorsan a kezemet az övéből, s ezzel véget is ért a bizsergés a testemben. Mi a fene van velem?!
– Tudod, én sem születtem vaknak. Nekem is egy baleset vette el a szemem világát. Tűz ütött ki a házunkban otthon és egy gerenda a fejemre esett. Úgy ébredtem fel, hogy nem látok semmit sem.
– Sajnálom. – mondtam őszintén,mire megint megfogta a kezemet s ezzel egy újabb adag bizsergés futott át a testemen.
– Nincs mit sajnálnod. Te sokkal több mindent vesztettél. – mondta kedvesen. Ez furcsa volt, ő volt az első, aki ilyen kedvesen bánt velem. Mindenki valahogy folyton kipécizett magának és piszkáltak. Mind az árvaházban, mind az iskolákban. Erre most itt van ő a semmiből és kedves hozzám. Ez furcsa.

***

Eltelt egy hónap amióta ide jöttem. És ahogy sejtettem, az a hülye srác meg a bandája jól kinézett magának. Minden áldott nap péppé vernek és elszedik az ebédemet. Most is épp ugyanez történt. Szóval amíg a többiek lent voltak az ebédlőben én visszamentem az osztályba és próbáltam elterelni a figyelmemet az éhségről és a suliról.
– Van itt valaki? – jelenik meg az ajtóban Xiao Xingchen.
– Csak én. – sóhajtottam fel.
– Xue Yang! Te miért nem vagy az ebédlőben? – sétált oda mellém és leült.
– Ne...nem vagyok éhes. – mondtam pirulva, de a hasam másképp gondolta ezt, és akkorát mordult, hogy még én is hallottam.
– Nem kaptál ebédet? – kérdezte kíváncsian.
– Hát...kaptam csak… – hebegtem össze–vissza.
– Csak?
– Az a hülye csávó és a haverjai elszedték előlem, és eleggé elgyepáltak. Semmi baj, már egy hónapja ezt csinálják. Sőt az előző sulijaimban is mindig ezt csinálták, szóval hozzá vagyok szokva.– vontam vállát.
– De ehhez nem szabad hozzá szokni! Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele! Gyere! — fogta meg a karom és húzott maga után.
— Hová akarsz vinni? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Az igazgatóhoz. – mondta és ellentmondást nem tűrően húzott tovább, míg botjával maga előtt tartva mentünk.
Az igazgató azonnal intézkedett és a csávó meg a bandája egy hónap felfüggesztést kaptak. Aztán visszamentünk az órára.
– Miért? – kérdezte.
– Mit miért? – kérdeztem kíváncsian.
– Miért hagyod magad?
– Nincs senki aki aggódjon értem, akkor miért kéne vigyáznom magamra? – kérdeztem szemforgatva
– Te nem aggódsz magad miatt? – kérdezte döbbenten.
– Nem. – vontam meg a vállamat.
– Hát, ha ettől jobban fogsz vigyázni magadra, én aggódtam érted. – mondta mire rákaptam a fejemet. Még sose aggódott értem senki és mar jó ideje nem volt senkim sem.
– Akkor te… – suttogtam.
– A barátod vagyok, ha neked megfelel így. – mosolyodott el.
– Én...nekem még...nekem még nem volt barátom. – mondtam szomorúan, mire megfogta a karomat és bíztatóan mosolygott rám, amitől én is elmosolyodtam.
– Most már van egy. – mondta mosolyogva. Nagyon boldog voltam. Sosem volt senkim, mostmár van végre!

***

Ez a barátság mindössze három hétig tartott. Mert több lett. Idővel szerelemmé nőtte ki magát, és Xingchen mindig vigyázott rám. Miután tizennyolc lettem elhagytam az árvaházat és hozzá költöztem. Nem vagyok átlagos ember, de mellette végre annak érzem magamat. A vad, gonosz gondolataim elszállnak és csak a boldogság maradt ott.
Mindig kint ültünk a parkban és nosztalgiáztunk.
– Xue Yang! Tudod mire vágyok most a legjobban? – kérdezte sóhajtva.
– Nem, sajnos nem. Mire? – ráztam meg a fejemet.
– Hogy bár láthatnám az arcodat. Biztosan gyönyörű vagy. Annyira szeretnélek látni. – mondta szipogva. Gyorsan megöleltem őt, és a fejét simogatva nyugtatgattam. Aztán megfogtam a két kezét és az arcomra tettem.
– Tessék! Tapints a kezeddel, képzeld el az arcomat, én elmondom a részleteket. A hajam fekete, a szemem pedig barna. A számnak van egy enyhe rózsaszines árnyalata. – magyaráztam, miközben ő finoman tapogatta az arcom minden centijét. Az ujjait lassan végig simította a szememen és a számon. Mindent megtapintott, majd beletúrta az ujjait a hajamba.
– Igen, valóban. – motyogta.
– Micsoda? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Tényleg csodaszép vagy. — mondta mosolyogva, mire az egész arcom pírba borult és a nyakát átkarolva megcsókoltam őt. Ő pedig átkarolva a derekamat boldogan visszacsókolt.