Mo dao zu shi: Onshoot

Lan Xichen ❤ Jiang Cheng

Jiang Cheng pov.
Amikor Wei Wuxian visszament Junmengbe nagyon egyedül voltam. Nem szerettek velem barátkozni és be kell ismernem, hogy én se voltam túl kedves, de attól még igazàn szóba állhatna velem valaki, nem? Nos, ez megtörtént. Ő szóba állt velem, de rá kellett ébrednem, hogy amióta először rám mosolygott teljesen beleszerettem. Amikor a szája két széle mosolyra húzódik olyan, mintha a nap ki sütött volna rám. Egy hét után aztán összeszedtem a bátorságom és elé àlltam.
- Lan Xichen! Szeretlek!
- Én is téged, hisz tanulótarsak vagyunk, kötelességünk, hogy...
- Nem úgy! - kiáltottam idegesen mire lefagyott.
- Én úgy szeretlek, mint... Mint egy párt! - böktem ki nagy nehezen. Ledöbbent, én is meg voltam lepve, de nem gondoltam, hogy ebből ekkora baj lesz. Ugyanis felállt és rázni kezdett engem.
- Térj észhez! Mi két klánvezető fiai vagyunk! Ha erről bárki tudomást szerez nekünk végünk! Tekintsük ezt a kijelentést meg nem történtnek!
- Xichen...
- Ne hívj így! Mellesleg, hogy tudd! Én nem érzek így! - mondta mérgesen majd otthagyott, darabokra törve a lelkemet.

Azóta csaknem 10 év telt el. Ma fogom őt először látni azóta. Hazudnék, ha azt mondanàm, hogy nem izgulok, de a lelkemben tomboló harag elnyomja az izgalmat.
- Jiang klánvezető? - ez ő. Megfordulok és csakugyan ő áll mögöttem hófehér ruhájában.
- Lan klánvezető? - nem bírok ránézni. Ráadásul még beszélni is alig tudok, annyira nevetséges vagyok. Miért van rám még mindig ilyen hatással, nem értem.
A beszédeknek és a sok tervezgetésnek hála ez az egész jó sokàig elhúzódott. Mi a fenéért ült mellém és miért próbál velem beszélgetni? Egyszer sem néztem rá és nem szóltam hozzá. Amikor legutoljára megtettem a szívem egy nagy űrként végezte. Fogalmam sincs, hogy hányadik vezető, hányadik beszédénél tarthattunk, de nekem elegem van. Felálltam és elindultam fel a szobámba mert, ha még egy percet is töltök mellette biztos, hogy megkergülök. Becsukva magam után az ajtót kitört belőlem a sírás.

Xichen pov.
Miért nem akar rám nézni és miért nem szól hozzám egy szót sem? Lehet, hogy még mindig dühös a tíz évvel ezelőttiért? Nem hittem, hogy tényleg ennyire megfogja viselni. Persze, hogy már akkor ugyanazt éreztem amit ő, de nagyon megijedtem, hogy mit fog szólni a bácsikám, vagy, hogy az ő szülei mit fognak szólni. Ezért utasítottam el. Az, hogy rákiabáltam és, hogy otthagytam viszont hatalmas hiba volt. Bocsánatot akartam tőle kérni és elmagyarázni, hogy nagyon sajnálom, de nem tudtam mert másnap haza ment. Most szerettem volna megbeszèlni vele a dolgokat és ha ő most elutasít megérdemlem, de tudnia kell az igazat. Felmentem utána azzal az indokkal, hogy azt hittem baj van, de amikor a szobájához értem meghallottam valamit. Sírást. Tényleg ennyire összetörtem volna? Bekopogtam. Amikor kinyitotta látszott rajta, hogy sírt.
- Mit keresel te itt? - megint nem néz rám.
- Jiang klánvezető én nem tudom, hogy...
- Óh! Nagyon is jól tudod, hogy mi bajom van veled! Az a bajom, hogy önző vagy és túlságosan tökéletesnek hiszed magad! Van fogalmad róla, hogy mit éreztem aznap?! Mintha ezer kés darabolta volna fel a szívemet apró darabokra, madj robbantak fel egyenként! Egy önző dög vagy Lan Xichen és ne hidd, hogy valaha is kedves leszek hozzád! - üvöltötte majd megint hátat fordított volna, de megragadtam a karját és magamhoz rántva megycsókoltam. Szerelmes voltam és most is szerelmes vagyok ebbe az édes kis tündérebe, de ha most visszautasít legalább átérezhetem a fájdalmát.
- Miért ... Miért csinálod ezt velem?! - fakadt sírva.
- Annyira sajnálom. Viszonoztam az érzéseidet! Már akkor, csak megijedtem, hogy mit gondolnak majd rólad meg rólam, hiba volt, hogy nem mondtam el és helyette összetörtelek, annyira sajnálom! - buggyant ki nekem is néhány könnycsepp. Sírva megöleltük egymást.
El kellett telnie némi időnek mire rávette magát, hogy újrakezdjük az egészet, de megérte várnom. Már nem számított, hogy mások mit gondolnak, csak az, hogy mosolyogjunk, nevessünk és szeressük egymást.