IOV folytatás - Hanna & Kornél ¦ SZÜNETEL ¦

¦ 14 ¦

~Hanna~

- Hát a piros csapat agya is megérkezett! - kurjantotta ijesztően vigyorogva. Nem tudtam hova tenni viselkedését és az idegesség szinte fejbe csapott amikor végre szavait is meghallottam. A hangja egyáltalán nem volt gúnyos, szimpla köszönésnek is betudhatnánk, ha nem tudnánk milyen 2 hét van mögöttünk. Egyre csak Bernadett szavait próbáltam előkeresni gondolataimban amik alig pár perccel hangzottak el a mosdóban, majd kissé erőt gyűjtve magamon halvány mosolyt varázsoltam arcomra.

Nem akartam kimutatni mit érzek, mert igazából fogalmam sem volt róla. Nem volt elég időm arra hogy teljesen kiismerjem Máté személyiségét, így ötletem sem volt hogy csak a verseny helyszínén viselkedett ennyire ellenszenvesen, vagy még mindig úgy érzi magát mint aki jelenleg is ott tartózkodik. Előző mondatából megítélve még mindig szívén viseli vereségüket, de most az egyszer okosan akartam viselkedni. Nem akarok többet miatta idegeskedni, elveszíteni a fejemet. Elhatároztam hogy nyugodtan és meggondoltan fogom minden egyes szavamat kiejteni, hogy tudja engem teljesen hidegen hagy bármi amit mondd. Az egyetlen téma ami mindig felzaklatott az anyu volt, de megtanultam hogy Máté nem ismeri a határokat, akkor sem ha csak egy játékról van szó, így előszeretettel húzta fel az agyam és önelégült mosollyal nézte az esetleges káoszt amit az az egyetlen sértő mondat okozott.

- Már nincs olyan hogy piros csapat, Máté. Nem a versenyen vagyunk. - néztem a szemébe kíméletlenül. A hangom határozottan, és kissé hidegen csengett a szobában, ahol pillanatok alatt egy személy megérkezésével meg is szűnt a felszabadult, vidám hangulat. Gondolataimból megint a nem kívánt személy harsány nevetése zökkentett ki, aminek hatására kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen. Abban a pillanatban úgy éreztem, bárhol lennék szívesebben csak ne itt, de mivel nem egy akció filmben vagyunk ami 300 évvel a jövőben játszódik, sajnos a teleportálást azonnal kihúzhattam a listáról.

- Meg se próbáld lökni itt a békítő dumát. - sziszegte a fogai közt mérgesen - Mindenki tudja hogy az első éjszakai feladatnál kiesel a piros csapattal együtt, ha nincsen Kornél - fröcsögte, és arcára kiült az undor miközben kiejtette Kornél nevét. Ez volt az a pillanat amikor tudtam, hogy semmiképpen sem megyünk haza egy kiadós veszekedés nélkül. Pedig nem hiányzott...

- Arra a feladatra gondolsz ahol ott hagytál fájó bokával? - pillantottam rá gúnyos mosollyal. Hirtelen eszembe jutott mennyit tököltem ezen a témán, csak hogy vissza vághassak Zsombinak aki nem bírta elfogadni hogy Máté mégsincs annyira a segítségünkre. Akkor és ott harmadjára is megbántam hogy az elején elárultuk neki a feladat megoldásokat, sőt már azt is megbántam hogy egyáltalán hozzá szóltunk. - Komolyan megint itt tartunk? - mosolyodtam el keserűen és megcsóváltam a fejem. - Miért zavar annyira hogy Kornél segített? Te is megtehetted volna, - vontam meg a vállam - de te inkább ott hagytál. Pedig ha segítesz a bizalmam talán még nagyobb lett volna, és sokkal több infót meg tudsz rólunk. Ki tudja lehet ki is ejthettél volna minket. - közöltem vele szarkasztikusan majd elmosolyodtam mintha nem mondtam volna semmit - Na mindegy - rántottam vállat. Mosolyom önelégülté vált ( ez értelmes ? Xd) mikor megláttam dühös tekintetét. Nem volt célom felhúzni őt, de ha ő úgy, és is így. Eredetileg az volt a terv hogy ide jövünk bulizni, és elkerüljük őt, és lehetőleg ő is minket. Ez ott megdőlt hogy (isten tudja hogy) megjelent a szobába, és valószínűleg nem beszélgetni vagy bocsánatot kérni jött ide. 

- Örülök hogy te intézted el a kis szövetségünket, így legalább nem kellett hallgatnom tovább az okoskodásaitokat Zsombikával, és a másik kettő hülyeségeit sem. - köpte felénk szavait, amivel valószínűleg sértegetni próbált minket. Tudtam hogy már nem lennének képesek komolyan venni Máté bármelyik sértő szavát sem, megis kisse aggódó tekintettel fürkésztem a 3 szempárt amik csupán 2 hét ismertség alatt kiismertek engem és szinte olvastak belőlem, azonban csupán  szórakozottságot láttam bennük. Még Zsombi is próbálta visszatartani röhögését, pedig talán neki fájt a legjobban Máté "árulása". Azonban tudtam hogy ez még semmi, azokhoz képest amiket a versenyen hallhattunk a szájából. Pontosan tudja kinek mi fáj a legjobban, és nem habozik kihasználni akkor se, ha tudja hogy valakinek éjszakákon való forgolódást okoz vele. Tapasztalat.

-Rendben van elég lesz. - szólalt meg hirtelen Kornél, azonban az ő hangjában sem hallottam idegességet. Két kezét átfonta derekam körül, és összekulcsolta ujjait a hasam előtt. Nem éreztem magam idegesnek a helyzet miatt ami kialakult, mégis kissé mintha meginogott volna a az önbizalmam, mint minden alkalommal amikor veszekszek. Megtanultam kiállni magamért, ami egyszerre lep meg és tölt el egy kis büszkeséggel. Nem akartam örökké a gyenge lány lenni, akinek meghalt az anyukája, és ez a gondolat még talán Kornélék kiesésekor megfogalmazódott bennem. Máté arca még jobban eltorzult a gúnytól ha ez egyáltalán lehetséges, és ideges nevetésben tört ki. Kissé megszeppenve simultam hátra Kornélhoz, hiszen hirtelen elég elmebetegnek tűnt az egész szituáció. Máté mint aki olvas a gondolataimban, rögtön szinte önkívületi állapotban kezdett ordibálni minden félét. 

- Szóval megint te vetsz véget ennek igaz?! - mosolygott őrülten Kornélra - Hiszen meghalt az anyja Úristen - tettetett szomorúságot, és a hatás kedvéért még egy láthatatlan könnyet is elmorzsolt ujjaival. Az eddigi nyugodtabb viselkedésem pillanatok alatt szerte foszlott, csak úgy mint minden alkalommal amikor anyut is belerángatja a veszekedésbe. Éreztem hogy Kornél kezei szorosabban ölelnek át, és akárhova néztem aggódó vagy éppen feszült szempárok meredtek rám. Némelyik ember mintha figyelmeztetett volna valamire, de képtelen voltam kivenni egy szavukat is. Hallottam távolról, hogy már nem csak Kornél és Máté szavai dörrögnek az eddigi csendes, mostanra kiabálásokkal teli szobában. Sőt, egyre több hangot ismertem fel, amik istentelen mennyiségű káromkodást és szidást fogalmaztak meg. Észre sem vettem de hirtelen minden elhomályosult a könnyeim miatt, amik mint általában most is pillanatok alatt törtek elő. A feszültség és idegesség szinte felemésztett belülről és olyan érzésem volt mintha valami nyomta volna a mellkasomat. Folyamatosan mocorogtam Kornél kezeiben, aki így kénytelen volt abbahagyni bármit is csinált. 

Finoman simított végig jobb arcomon, ami szinte el volt ázva a sok könnyemtől. Érintése mentén végig bizsergett a bőröm, majd éreztem hogy forró ajkai kicsi puszit nyomnak, nedves bőrömre. Becsukott szemekkel élveztem érintését, és ahogy mindig most is éreztem hogy idegességem lassan szétoszlik. Szerettem benne hogy csupán érintése le tud nyugtatni, és ilyenkor úgy éreztem egész életemben képes lennék veszekedni valakivel, ha Kornél ott lenne és minden alkalommal megnyugtatna. Végigsimítana a kezemen és szorosan átölelne, én pedig minden alkalommal mohón többet és többet akarnék. Teljesen elvette az eszemet, azonban hirtelen fejen csapott a felismerés, és fokozatosan visszatért a hangzavar. Kinyitottam szemeim, és mintha egy álomból ébredtem volna próbáltam visszaemlékezni minden egyes pillanatra. Eszembe jutott hogy mennyire ideges voltam Máté miatt és szinte kirántottam magam Kornél öleléséből, aki meglepetten kiáltott fel. Még mindig könnyes szemekkel fordultam vissza és mélyen a szemébe vezettem tekintetemet.

- Nem engedem neki újra..- motyogtam halkan és céltudatosan megindultam abba az irányba ahol utolsó emlékeim szerint az egykori sárga csapat tagjai álltak. Nem kerülte el figyelmemet hogy a sok kiabálás mintha abbamaradt volna, már csak egy kisebb hangzavar maradt hátra. Mikor láttam hogy a kisebb tömeg szétszéledt rögtön Mátét kezdtem keresni. Nem hagyhattam hogy azt gondolja minden egyes alkalommal mikor felhozza anyut, elgyengülök és ő "győz". Nem akartam hogy mindig ugyanaz ismétlődjön, mi veszekedünk, ő a gyenge pontomat kezdi piszkálni, én összetörök és a többiek megvédenek. Nem élhet abban a hitben hogy elég kimondania azt a szót hogy "anya" és én összezuhanok. Értetlenül kapkodtam a fejem mikor nem találtam a jól ismert arcot, majd a sárga ruhadarabot sem. 

Bernadett felé fordulva már nyitottam a szám hogy Máté hol léte felől érdeklődjek, de mint mindig most is számíthattam rá. Szó nélkül megértette szándékomat, és az ajtó felé döntve fejét biccentett egy aprót. Hálásan elmosolyodtam és szó nélkül elindultam az említett irányba. Bernadett komoran fordult vissza hevesen artikuláló barátjához, mint aki semmit sem látott. Látszólag magabiztosan lépkedtem a folyosóra vezető ajtó felé, azonban hirtelen összeakadt a tekintetem azzal az emberével, aki jelenleg a legtöbbet jelent nekem az egész világon. Aggódva figyelte minden lépésemet, de nem tudtam eldönteni azért mert nem tudja mire készülök, vagy mert pontosan tudja azt. Mindenesetre elindult felém de alig pár lépés után megtorpant. Mélyen a szemembe nézett és idegesen nézett a kezén lévő órára majd egy hármast mutatott. Hálás voltam amiért adott nekem egy kis időt hogy megpróbálhassam magam elintézni a a saját dolgomat, viszont apának tett ígéretét sem szegte meg miszerint vigyáz rám, mert tulajdonképpen pontosan annyi időre hagy magamra ami alatt semmi sem történhet velem. Óvatosan bólintottam egyet hogy tudja megértettem és egy utolsó biztató mosoly után kiléptem az ajtón.