Lélekcsere

1. Fejezet

Astrid szemszöge

Nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyi ideje üldöztük már a vadászok hajóit. Ahogyan az általában lenni szokott, most is Hablattyal indultunk járőrözni, amikor nem messze a peremtől észrevettük a vadászokat. Furcsa volt, mert ezeket a lobogókat ezelőtt még sosem láttuk, ráadásul ahogy távolodtunk a peremtől, úgy a hajóik száma is megszaporodott. Egész nap repültünk, de Hablatyon nyoma sem volt az aggodalomnak. Mindig is csodáltam a hidegvére és az eltökéltsége miatt, bár saját magamról is mindenféle önteltség nélkül elmondhattam ezeket, és mégis valahogy a Hoffersonok híres vakmerősége sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy elmondjam neki mit érzek iránta valójában. Már olyan hosszú ideje vagyunk barátok, az egész életünket egymás mellett töltöttük, így természetessé vált számunkra a másik állandó jelenléte, amivel nincs is baj mi több, nagyon jól érzem magam a közelében. Csak a múltban történtek miatt, amikor gyerekként először csókot váltottunk, vagy amikor először repültünk éjszaka Fogatlan hátán, nos ezek nem könnyítették meg a dolgomat, hogy hogyan is kellene viszonyulnom egyes élethelyzetekben Hablatyhoz. Látszólag számára nagyon kényelmes volt így, ezért én sem okoztam feleslegesen fejtörést a számára, ráadásul aligha lehetne ezt anélkül felvázolni, hogy ne érezzük mindketten rettentően kínosan magunkat. Argh! Nem is értem miért töprengek ezen épp most, amikor a vadászok hajói kikötöttek egy furcsa szigeten. Mi leszálltunk Viharbogárral és Fogatlannal egy sziklaszirtre, melyet fák és bokrok tarkítottak így könnyen elrejtőzhettünk, miközben tökéletes rálátásunk nyílt a vadászokra.

- Ez a sziget még nincs a térképen - jegyezte meg halkan Hablaty, miközben az általa karbantartott térképet vizslatta. - Biztosan keresnek valamit, különben nem jöttek volna ennyien.

- A hajóik nem sárkánybiztosak, ráadásul ezeknek nincsenek sárkányaik sem. Szóval egy sima légi támadás elegendő lenne - véleményeztem, miközben alaposan végigmértem a kérdéses hajók felszereltségét és a legénység számát. Ebben nagyon jó voltam, nem véletlenül tartottak engem a legjobb harci stratégának. Már éppen indultam volna, hogy felszálljak Viharbogárra, amikor Hablaty elkapta a csuklómat és finoman visszahúzott. A szívem hatalmasat dobbant, de ő rám se pillantott, hanem elővette a távcsövét és azzal kémlelte tovább a legénységet.

- Várj egy kicsit! Még ne támadjunk - utasított. Nem értettem miért hezitált.

- Mire várjunk?

- Biztos vagyok benne, hogy keresnek valamit. Szerintem várjuk meg amíg rábukkannak arra amit keresnek, és csak utána támadjunk. Bármi is az, biztosan fontos nekik, így nem hagyhatjuk, hogy megszerezzék - vezette le az ésszerű meglátását, és be kellett látnom, hogy igaza volt. Így történt hát, hogy csendben vártuk mit lépnek, vagy mit találnak a szigeten a vadászok. Ez a várakozás örökkévalóságnak tűnt pláne, hogy egész végig csendesen telt. Az ilyen pillanatokat őszintén átkoztam, amikor végre kettesben voltunk, messze a többiek zsivajától és a kíváncsi fülektől, de a helyszín és a körülmények rendszerint nem alkalmasak az őszinte beszélgetésre. Vagy csak ezzel nyugtatom magam mindig, hogy kevésbé érezzem gyávának magam, amiért egy ilyen egyszerű lépésre nem tudom elszánni magam. Olyan hosszú ideje várakoztunk már, hogy besötétedett, én pedig annyira elmerültem újfent a gondolataimban, hogy észre sem vettem ahogy Hablaty a vállamat rázza és a nevemet ismételgeti.

- Astrid! - szólított vagy ötödszörre.

- Mi? - néztem körbe zavartan. Basszus, nem tudom hogyan bambulhattam el ennyire. - Sajnálom csak egy kicsit elgondolkodtam.

- Semmi baj. A vadászok találtak valamit. Vetnél rájuk te is egy pillantást? - hadarta el, majd átnyújtotta nekem a távcsövet. Amint belenéztem már számomra is igazolást nyert Hablaty feltételezése, és próbáltam beazonosítani a furcsa, mohákkal tarkított kőrakásokat, miközben a vadászok is nagy erővel próbáltak a végére járni, hogy mit is találtak pontosan.