Lélekcsere

3. Fejezet

Astrid szemszöge

Már hosszú órák óta repültünk, miközben a viharfelhők egyre csak gyülekeztek körülöttünk. Még mindig nem tudom elhinni ami történt. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, melyek már az elején azt súgták, hogy hagyjuk békén a tojást. Hablatynak persze muszáj volt makacskodnia, aminek meg is lett az eredménye. A saját sárkányom hátán ültem, de valaki más testébe zárva. Ráadásul ha nem húzunk bele, akkor még az ég is ránk szakad. Egész úton csendben voltunk, bár mit is mondhatnánk egymásnak a másik hangján anélkül, hogy az ne legyen kínos. Helyette inkább arra törekedtünk, hogy a lehető leghamarabb érjünk arra az átkozott szigetre, az átkozott tojással együtt.

- Messze van még? - érdeklődtem, miután elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy megszólaljak. A szél egyre erősödött, és már az eső is szemerkélni kezdett. Láttam, ahogy Hablaty a térképet böngészi, amit egy erősebb fuvallat majdnem kitépett a kezéből. Azt hiszem sosem leszek képes feldolgozni a látványt, ahogy kívülről figyelem a saját testem.

- Mindjárt ott vagyunk - kiáltotta. Sajnos az időjárást cseppet sem érdekelte, hogy mikor érünk oda, így jobbnak látta, ha rögvest olyan felhőszakadást zúdít a nyakunkba, amitől az orrunk hegyéig se láttunk.

- Talán jobb lenne ha megállnánk valahol - tanácsoltam, miután érzékeltem, hogy Viharbogár is egyre nyugtalanabb. Úgy tűnt Hablaty nem igen hallja amit mondok, szóval egy kicsit gyorsítottunk a repülésen, hogy beérjük őket. - Hablaty!

- Tessék? - kiáltotta vissza. A szél ide-oda rángatta alattam a sárkányomat, egyszerűen képtelenség volt ilyen időben repülni.

- Viharbogár, tarts ki még egy kicsit! - biztattam a siklómat, de ő egyre nehezebben tartotta magát a levegőben, és ahogy elnéztem Fogatlan is hasonló problémákkal küzdött. A lehető leggyorsabban repültünk, és ez végre valahára meghozta a várt eredményt, mert bár nagyon halványan, de megpillantottuk a szigetet.

- Ott van! Gyorsan szálljunk le, még mielőtt... - kezdett bele Hablaty, bár őszintén szólva nem is vagyok biztos benne, hogy ezt mondta, mert még mielőtt be tudta volna fejezni egy hatalmas villám a tengerbe csapott. A sárkányok annyira megijedtek, hogy elvesztették az egyensúlyukat, így velük együtt zuhantunk a sziget felé, ahol a biztos halál várt mindannyiunkra.

- Astrid! - hallottam még ahogyan Hablaty utánam kiált, de aztán egyszerűen a sűrű sötét fellegek között elvesztettem őt szem elől.

- Ne! Hablaty! - süvítettem, miközben az életemért küzdve igyekeztem elérni Viharbogár nyergét, aki sűrű szárnycsapásokkal próbálta visszanyerni egyensúlyát a szélviharban. A föld vészesen közeledett alattunk, így abban a pillanatban nem jutott időm arra, hogy Hablaty miatt aggódjak. Végül elkaptam a sárkányom nyergét, és felmásztam rá, ő pedig a szárnyait kitárva próbált fékezni a zuhanásból. Pár másodperccel később a lábai már súrolták a szigeten lévő erdő fáinak lombját, majd finomnak aligha mondható módon becsapódtunk a fák közé. Én földet éréskor előre estem, át Viharbogár feje felett, és kész szerencse volt, hogy nem a fején lévő tüskékre. Miután normalizálódott a szívverésem, és végre tudtam értékelni azt, hogy a körülmények ellenére legalább élünk, odasiettem a sárkányomhoz, hogy felsegítsem.

- Jól vagy kislány? - kérdeztem aggódva, ő pedig fájdalmasan rikácsolt. Miután felállt megnyugodva tapasztaltam, hogy nem tört el semmije és a szárnyait is képes mozgatni. Mégis amikor megpróbált felszállni egyszerűen nem ment ki.

- Fáj a szárnyad? - érdeklődtem, mintha komolyan azt vártam volna tőle, hogy válaszoljon. Megsimogattam a fejét, amivel sikerült megnyugtatnom. - Akkor kénytelenek leszünk gyalog menni - állapítottam meg kelletlenül, miközben felnéztem a sötét fellegekre, melyek csak úgy ontották magukból az esőt. A táskám sértetlenül megúszta a landolást, de valahol félúton az ég és a föld között elhagytam a fejszémet. Pazar, pedig az volt a kedvencem.