Lélekcsere

7. Fejezet

Astrid szemszöge

A helyzetünk enyhén szólva sem volt fényes. A vadászok leláncolták a sárkányokat, a falusiakat mind összeterelték, élükön Hakonnal, akit a népe előtt kényszerítettek térdre. Hablaty épp olyan tanácstalannak tűnt, mint amilyen én is voltam. El sem akartam hinni, ami alig néhány perccel ezelőtt történt, vagy inkább ami majdnem történt. Azonban persze, hogy az életnek már megint közbe kellett szólnia, amikor annyi idő után Hablaty végre képes volt megnyílni nekem. A sárkányvadászok tönkretették a pillanatot, úgyhogy ez határozottan bosszút kívánt. Még alig tért magához a testem a forróságtól, amit Hablaty közelsége váltott ki belőlem, de nekem máris azon kellett törnöm a fejem, hogy hogyan győzzük le ezt a vadászokból álló sereget.

- Valami terv? - kérdezte Hablaty. Halk, de annál gúnyosabb kacaj szakadt fel belőlem.

- Hülyéskedsz? Meg sem tudom számolni hányan vannak - magyaráztam gondterhelten borzolva a szemöldököm. Nyugalom Astrid! Próbáld meg higgadtan felmérni a lehetőségeket! Vissza nem fordulhatunk mert az zsákutca, a jelenlegi pozíciónkban még biztonságos, de nem tudjuk anélkül elhagyni, hogy észre ne vennének. A fegyvereket, amiket a katonáktól elvettek mind egy kupacba gyűjtötték, de az igazán érdekesek azok a puskaporos hordók voltak, amiket a vadászok stócoltak fel. Oh, igen! - Van egy ötletem, de nem biztos, hogy neked tetszeni fog.

- Ez csodás - húzta a száját Hablaty, és vonakodott megkérdezni mi is az ötletem.

- Add a kardod! - utasítottam, ő pedig elkerekedett szemekkel meredt rám. Átnyújtotta, én pedig lángba borítottam, majd némi célzás után egy határozott mozdulattal elhajítottam. Hangosat szólt a robbanás, melyre ijedten szaladtak össze a katonák, már akik megmaradtak. Közben a szemem sarkából láttam Hablaty arcán a megvilágosodást, szóval a vadászok pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva berohantunk a házak közé.

- Kit rejtegetsz még törzsfő? - kérdezte szigorú hangon Hakontól a vadászok vezére, majd egy hatalmas rúgást mért a másik gyomorszájára. Hakon fájdalomtól sziszegve feküdt a földön.

- Senkit. Mindenki a fogjotok - motyogta fájdalmasan. Mi közben tovább haladtunk a házak között, amíg el nem értük a kunyhónkat. Gyorsan felkaptuk a holminkat, miközben már azt tervezgettük, hogy hogyan szabadítsuk ki a sárkányainkat. A vadászokat sikerült elcsalni a robbantással a másik irányba, a vezetőjük pedig Hakon vallatásával volt elfoglalva, így két gyenge láncszem maradt, akik Fogatlant és Viharbogarat őrizték. Hablattyal hátulról elkaptuk őket, és igyekeztünk erősen elszorítani a nyaki artériájukat, míg ájultan el nem ernyedtek a karjaink között. A hozzánlk legközelebb eső házba húztuk őket, ezután pedig Hablaty újra tanácstalannak tűnt.

- És most hogyan tovább? - adott hangot értetlenségének. Alig vártam már, hogy ehhez a részhez érjünk, szóval olyan gyorsan szabadítottam meg magam, vagy ebben az esetben Hablaty testét a ruháktól, amilyen gyorsan erőmből telt. - Mit művelsz?

- Felvesszük a ruhájukat - világosítottam fel. - A ruhájukban és a sisakjukban nem tűnünk ki közülük. Elvegyülünk, és a megfelelő pillanatban pedig kiszabadítjuk a sárkányokat és a falusiakat. Ők fegyvert ragadnak, és elszabadul a pokol. Na gyerünk, öltözz már!

- Igenis! - nyugtázta egy kétkedő pillantás mellett a tervet, és ő is öltözni kezdett. Némi ügyetlenség után lefejtettük a ruhákat az eszméletlen vadászokról és belebújtunk. Furcsa érzés volt, de legalább száraz. Szerencsére Hablaty most sem bízta a véletlenre a dolgokat, és magával hozott egy másik kardot, bár ez még korántsem volt olyan tökéletes, mint amit eldobtam. Meglepő is volt számomra, hogy nem akadt ki, amiért elhajítottam. Mondjuk nem lepett meg a felkészültsége, mert többek között ezért is szerettem őt annyira. Már csak nekem kellett fegyvert szereznünk. A tojást egy táskába tettük, amit Hablaty gondosan elrejtett a kunyhóban.