Lélekcsere

2. Fejezet

Hablaty szemszöge

A mai nap rendkívül izgalmasnak ígérkezett itt a peremen. Nem aludtam valami sokat, mert ahogyan az lenni szokott hajtott a kíváncsiság az új sárkánytojás miatt, amit tegnap este elhoztunk Astriddal arról a szigetről, ezzel elorozva a vadászok orra elől. Ezelőtt még soha nem láttam ehhez hasonló tojást, így nem volt meglepő, hogy az izgatottságom teljesen elnyomta a fáradtság érzetem. Egy szó, mint száz már korán felébredtem, és amíg arra vártam, hogy a többiek is így tegyenek, addig egyedül kezdtem tanulmányozni tegnap esti szerzeményünk. Miközben a nagyítóval vizslattam a héjon lévő, a gronkel tojások sziklaszerű felrakodásaihoz hasonló képződményeket, újra elfogott az a különös csalódottság, amit tegnap este éreztem, amikor Astrid lerázott. Bár volt időm ehhez hozzászokni, mert amikor gyerekek voltunk ez állandó rendszerességgel megtörtént, bár mentségére szóljon, hogy nem ő volt az egyetlen aki így tett. Amióta felnőttünk és barátok lettünk sok minden változott, de egy valami nem, mégpedig az érzéseim iránta. Tudom, furcsán hangozhat az, hogy beleszerettem a lányba, aki emberszámba sem vett addig a napig, amíg a történelem során először én, az az esetlen gyermek aki voltam, meg nem szelidítettem minden sárkány legrettegettebb példányát, az éjfúriát. Örülök, hogy ezáltal némi tiszteletre tettem szert Hibbant sziget lakói szemében, mert mindig is arra vágytam, hogy egyenlőként kezeljenek, és ezt Fogatlannak hála meg is kaptam. Viszont pont emiatt, hogy ő hozta meg számomra az áhított áttörést, néha akaratlanul is eszembe jut az, hogy mi lenne akkor, ha azon az estén nem találom el őt, nem szelidítem meg, és nem győzzük le a Vörös Halált. Vajon akkor is ilyen tekintélyem lenne, és ugyanúgy a barátaimnak mondhatnám az embereket, akikkel végül ide költöztem a peremre? Nem kellene állandóan ilyen jellegű kérdésekkel ostoroznom magam, inkább csak örülnöm kellene a jelen helyzetnek. Itt élhetünk szabadon, csak a magunk urai vagyunk, és nincs itt Termetes Pléhpofa sem, hogy a törzsfővé válás mesterévé próbáljon képezni engem. Jobb lesz ha elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert most semmi sem vonhatja el a figyelmemet a tojásról. Persze ember tervez, Isten végez, mert amint ezt a gondolatot sikerült tisztáznom magamban, rögvest kopogás vonta el a figyelmem.

- Hablaty! Ébren vagy? - hallatszott az ajtóm másik oldaláról az ismerős, számomra kedves hang. Óriásit dobbant a szívem, miközben gyorsan körbenéztem a kunyhómban, hogy nem hagytam-e túl nagy felfordulást. Az asztalomat leszámítva, amin ugye épp a tojást tanulmányoztam, tulajdonképpen minden rendben volt, és az aggodalmam alaptalannak bizonyult. Amúgy sem álltam rendetlen hírében, de amikor az a lány áll az ajtóm előtt bebocsátásra várva, akiért kissrác korom óta odavagyok, az teljesen kizökkent és rögtön izgatottá válok. Magamon is végignéztem, biztos ami biztos, majd enyhén remegő kézzel nyitottam ajtót. Ez a lány mégis hogyan lehet napról napra gyönyörűbb?

- Jó reggelt Astrid! - köszöntöttem barátságosan. - És öhm... Miben lehetek a segítségedre?

- Szerettem volna elnézést kérni tőled, amiért tegnap este nem csatlakoztam hozzád a tojás tanulmányozásában - mondta a pilláit rebegtetve. Ez nem vall Astridra, ő sosem szokott szabadkozni egy-egy döntése után, de azért jól esik a bocsánatkérése. - Eléggé fáradt voltam, elvégre hosszú esténk volt. Nem szeretném ha azt hinnéd, hogy esetleg le akartalak rázni vagy ilyesmi.

- Nem - vágtam rá egyből, reflexszerűen. Pedig ha tudná, hogy pontosan ezt hittem. - Semmi baj. Fel sem merült bennem ilyesmi.

- Akkor jó - mondta mosolyogva. Ezután legalább húsz másodperc kínos csend következett, amiben ő sokatmondóan méregetett hol engem, hol a kunyhóm ajtaját. Nem teljesen voltam biztos benne, de mintha azt várta volna, hogy most beinvitáljam. Átkoztam magamat azért, amiért sokszor a nők és én teljesen más nyelvet beszéltünk, és most, ebben a pillanatban is pontosan ez történik. Végül is mit veszíthetek? Mondjuk ha csak bocsánatot szeretett volna kérni tőlem, amiért tegnap lerázott, illetve nem rázott, csak fáradt volt, akkor ha most megkérdezem, hogy szeretné-e velem együtt megfejteni a tojás mibenlétét, akkor igent mondana? Vagy csak a fáradtságra hivatkozott, pedig valójában teljesen hidegen hagyja a tojás, amit amúgy el sem akart hozni a hülye átok miatt. Így ha megkérdezem tőle, hogy szeretné-e együtt vizsgálni velem, akkor megint nemet mondana és ezáltal sokkal kínosabbá válna a helyzet, mint tegnap, mert most még mentsége sem lenne arra, hogy miért nem szeretné együtt tanulmányozni azt az átkozott tojást. Argh, Hablaty ez már durva! Állj le az elméletek gyártásával!