Lélekcsere

6. Fejezet

Hablaty szemszöge

Már nem tudom mióta forgolódtam az ágyon a kunyhóban. Egyszerűen képtelen voltam aludni, mert ezer dolog kavargott a fejemben, de talán mind közül az frusztrált a legjobban, hogy Astriddal nem szóltunk egymáshoz. Hogy lehettem már megint ekkora balfék? Bár mentségemre szóljon, hogy rendesen kihozott a béketűrésemből, ami azért nagy dolog, mert ez senkinek sem szokott olyan egyszerűen sikerülni. Ráadásul ő sem tudott aludni, és egy darabig csak ült az ágyon üresen meredve maga elé, majd ezt megelégelve kiment a kunyhó elé, ahol azóta is kint ült. Ki kellene hozzá mennem, de bárcsak tudnám, hogy mit mondjak neki. Mondjuk bőven lett volna mit, így inkább csak abban nem voltam biztos, hogy hogyan mondjam neki. Az előbb tényleg nagyon elvetettem a sulykot, szóval azért mindenképp bocsánatot szerettem volna kérni. Talán sétálhatnánk egyet a faluban vagy a barlang járatokban, úgy is alszik mindenki. Igen, azt hiszem ez jó ötlet, és talán sikerül annyira kitisztulnia a fejemnek, hogy ne csak értelmetlen zagyvaságokat makogjak már megint. Felálltam, és magamhoz vettem a kardomat, mert volt egy olyan érzésem, hogy jobb ha magamnál tartom, majd mély levegőt vettem és kimentem hozzá a kunyhó elé. Ő ugyanabban a pózban ült, mint ezelőtt nemsokkal az ágyon is, a felhúzott térdeinek támasztotta az állát, és úgy kémlelte a vörös fényárban úszó falut. Leültem mellé, mire ő kicsit összehúzta magát.

- Szia! - köszöntem halkan, és ő még mindig görcsösen kerülte velem a szemkontaktust.

- Szia! - bökte ki kissé kelletlenül. Remek, még mindig utál engem.

- Nem tudsz aludni? - tettem fel a sablonos kérdést, hiszen valószínűleg nem poénból ücsörgött itt kint.

- Nem - sóhajtotta. - Aggódom, mert szent meggyőződésem, hogy valami nem stimmel itt. Hakon valamit eltitkol, és ezt alátámasztja a tény, hogy a tojást nem onnan hoztuk el ahol egyébként lennie kellett volna.

- Az a baj ezzel, hogy ha hozzáért volna, akkor a lelkének nem kellene a testében lennie - vezettem le neki az álláspontomat. Fogalmam sincs miért nem a sírkamrában volt amikor rátaláltunk, de magunkból kiindulva ez a tény cáfolhatatlan volt.

- Éppen ez az, amitől annyira aggaszt a dolog. Vajon hogyan tudta átvinni a tojást anélkül, hogy átkozottá vált volna? - töprengett tovább Astrid. Látom képtelen elengedni ezt a vonalat. Mindenesetre ideje bedobni a sétálás ötletét.

- Mondd csak - kezdtem bele kissé határozatlanul. - Nincs kedved sétálni egyet?

- Most? - nézett rám döbbenten. Argh! Tudtam, hogy rossz ötlet, ráadásul most tudatosult bennem az is, hogy mennyire gáz már másodszorra az éjszaka közepén elhívni őt. Nem csoda, hogy elsőre is nemet mondott, hiszen ez abszurd. Mit is gondoltam.

- Áh, igazad van. Elég későre jár - vakarásztam a tarkómat zavaromban, miközben ő felállt. - Nem is tudom mit gondoltam.

- Rendben - szólalt meg hirtelen, miközben farkasszemet nézett velem. Hogy mi? - Menjünk!

- T-tényleg? - hebegtem.

- Igen - vágta rá magabiztosan, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. Oh Thor, mibe kevertem magam? Megfogtam a kezét, majd ellendítve magam a talajtól felálltam.

- És merre induljunk? - kérdeztem tanácstalanul, mire ő hasonló arcot vágott, és a száját húzva nézett körbe. Lábujjhegyre állva próbált elnézni a kunyhó felett, majd láttam, hogy valamin megakadt a szeme.

- Arra van egy ösvény - mutatott a kérdéses út irányába. - Ahogy elnézem tele van kristályokkal.

- Akkor menjünk - vontam vállat, majd kisvártatva elindultunk. Amíg a kiválasztott ösvényre nem léptünk végig nyomasztó csend honolt. Muszáj lenne tisztáznunk ami történt, és talán jobban tenném, ha én is megfogadnám Hanga tanácsát, ha már egyszer véletlenül volt szerencsém hallani azt.