Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

8.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami meleg, szuszogó dolgon fekszem. Te jó ég, hisz Szilveszter ölelésében aludtam el! Majdnem azon nyomban megállt a szívem, mikor óvatosan körülnéztem, és a félig oldalra dőlve alvó Szilveszter ölében találtam magam. Mégis hogy kerültem az ölébe? A fejem az egyik combján nyugodott, az arcomtól néhány centire pedig... Megbizonyosodhattam róla, hogy Szilveszternek egészséges férfi módjára működnek a testfunkciói. De még mennyire, hogy működtek. Tökéletesen, nem is kicsit.

Csodálatos érzékkel ezt a pillanatot választotta ki magának, hogy ébredezés közben megpróbálja felhúzni a lábát. Egy ninjákat megszégyenítő mozdulattal sikerült időben felülnöm, a „találkozás" előtt.

Körülnéztem a szobában. A teraszajtón keresztülnézve odakint egy zöld kertet láttam, benne egy medencével. Minden vizes volt, a kertibútorok pedig félig felborogatva álltak a füvön. Jó nagy lehetett az a vihar. Bennem pedig még mindig dúlt, hiába csendesedett el odakint. Szilveszter mindent felkavart bennem a tegnapi szavaival.

„Szerintem megéri kockáztatni"

A szememet dörzsölve próbáltam felébredni. Lassan sikerült is magamhoz térnem a kezdeti kábaságomból.

– Elaludtunk? – dörmögte Szilveszter, aki közben a hasára gördült, a takaró pedig lecsúszott a földre. Egyre csak néztem a hátán felcsúszott pólóval heverő férfit, ahogy arcát a karjába fúrta.

Nem Szili, nem aludtunk el, hanem random kómába estünk...

Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan fölé támaszkodtam, majd odahajoltam, ahol a fülét sejtettem. – Jó reggelt – szólaltam meg kissé folytott hangon, mivel azért még igencsak a reggelben jártunk, nem mellesleg még mindig nem volt számomra közömbös a közelsége.

Szilveszter hirtelen összerándult, majd egy mély morgás kíséretében kiemelte fejét a karja mögül, hogy rám sandítson. – Ezt lehet, hogy megérdemeltem – morogta rekedten –, de ha megtennéd, hogy hozol egy pohár vizet, hogy visszaadhassam...

Ezt egyáltalán nem gondoltam át! Hogy gondoltam, hogy ilyen közel hajolok az arcához? Na, távolodj már el, te idióta, nem látod, hogy csak fáradtan pislog rád, miközben te próbálsz minél szolidabban mosolyogni? Azt várja, hogy eltakarodj. Na gyerünk, agy! Ne most fagyj le! Taka van, amíg szépen mondom. De hát olyan jó volt közel lenni hozzá...

Egyesével ki tudtam venni a szempilláit, és erre magam sem tudtam, hogy hogyan jöttem rá. A szeme pedig... Te jó ég a szeme! Ilyen közelről még szebb volt, mint... ÚRISTEN!

Szilveszter hirtelen pördült meg, közben pedig elkapta a derekamat, és legördített. Az egyik keze még mindig az oldalamon volt, testével pedig félkönyökre támaszkodva magasodott fölém. Mindez egy pillanat alatt történt, alig fogtam fel, hogy mi történik. A másik amit észrevettem, hogy ijedtemben elkaptam az első kapaszkodót, amit értem: kezeim Szilveszter vállát szorították. Szinte már félelmetesen közel volt hozzám. 

Ez most egyáltalán nem olyan volt, mint mikor az este megölelt. Nem, ott csak egy egyszerű ölelésről volt szó, hogy megnyugtasson engem. Most viszont bizsergetően közel hajolt hozzám, s kezét még a rajtam lévő pólón keresztül is forrónak éreztem. Hirtelen mintha minden felmelegedett volna körülöttem, ahogy mozdulatlanul bámultam a szemébe. Egy tökéletes romantikus filmben most kellett volna megcsókolnia. Nem tudtam, hogy valóban olyan régóta így vagyunk már, vagy csak az agyam fagyott le ismét.

Éreztem, ahogy a keze kissé arrébb csúszik az oldalamon, majd hirtelen ismét megáll. Mintha meggondolta volna magát. Mégis mi a fenét csinált? Ha az a célja, hogy teljesen kiidegeljen, hát nagyon közel járt a céljához. Egyre inkább kezdett bennem átértékelődni egy csomó minden. Főleg amit tegnap mondott. Talán mégis... Ha most csak egy kicsit is közelebb hajolna..

– Jól aludtál? – kérdezte még mindig kissé rekedtesen, majd levette rólam a kezét.

Egy egészen rövid pillanatra fellélegeztem, de a következőben már hiányoltam is az érintését. Az anyád úristenit Szilveszter viselkedj már egy kicsit normálisan! Mintha nem lett volna nekem így is elég szar, ráadásul ő is szórakozott velem, még ha valószínűleg nem is tudott róla, mit tesz velem egyetlen mosolya vagy érintése.

– Persze, igen, nagyon jól – mondtam kissé megzavarodva, ahogy kicsúsztam alóla és felültem. Még mindig az ő szavai zakatoltak bennem. Hogy adhatnám a tudtára, hogy mit érzek? Egyszerűen nem akartam. Túlságosan féltem tőle, mit szólna.

– Mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Gondoltam, hogy felébresztelek, de aztán mégis meggondoltam magam.

Nem emlékeztem egy álomra sem. – Nem álmodtam – ráztam a fejem.

Most már Szilveszter is felült. – Biztos, hogy álmodtál – jelentette ki miközben felállt a kanapéról, hogy a teraszajtóhoz sétáljon, és szélesre tárja. – Figyelj, én tényleg nem ismerem azt a fiút, de biztos vagyok benne, hogy jobban jársz, ha elmondod neki...

– Tessék? – Halványlila gőzöm sem volt róla, mégis mi a fenéről beszél. Nem emlékeztem semmire. Csak azt ne mondja, hogy beszéltem álmomban, mert akkor kénytelen leszek önmegsemmisíteni, de nagyon sürgősen.

– Én tényleg nem akartam kihallgatni, meg semmi, de... Olyasmiket mondtál, hogy szerintem többet sérülsz, ha titkolod előle. Túlságosan közel vagy hozzá, hogy a barátja maradj – vonta meg a vállát, majd a konyhába indult, mintha valami világi természeteset mondott volna. Hát fogalma sem volt. Fogalma sem volt róla, mit érzek iránta és valóban csak segíteni akart. Segíteni akart, közben pedig nem is tudta, mivel tudna segíteni igazán. Nem tudta, hogy azzal, amit az előbb csinált, többet segített mint gondolta, s azt sem tudta, hogy mennyivel többet segített volna, ha csak tizenöt centivel közelebb hajol hozzám. Soha senkit nem akartam még így megcsókolni.

De hát az előbbi... Valószínűleg csak én magyaráztam bele annyi mindent. Ő csak szórakozott, és ezért még csak hibáztatni sem tudtam. Én voltam a hülye. De még mennyire, hogy hülye. Egy pillanatra is azzal álltatni magam, hogy...

– Figyelj! – szakította félbe a gondolatmenetet Szilveszter. – Lenne egy ötletem.

– Na mesélj! – fordultam felé kíváncsian. Figyelem elterelés kellett, de nagyon sürgősen.

– Hogy is mondjam, van már pár év tapasztalat mögöttem... – Kezében két bögrével közeledett, hogy aztán ledobja magát mellém, és az egyiket a kezembe nyomja. Megáll az eszem... Tökéletes arányban eltalálta a kávé-tej arányt. Tényleg tökéletes ez az ember. – Arra gondoltam, maradhatnál hétvégére, hogy kitaláljuk ezt a dolgot. Egy előadásom sincsen. Persze csak ha szeretnél, nem kényszer. Hogy hívják ezt? Ottalvós parti?

Csak ültem ott a bögrét szorongatva, teljes sokkban. Megkérdezte. hogy. nem. akarok-e. itt. maradni. Hátebbemegmiafeneütött?! Nem érdekelt, hogy hogy oldom meg a sulit. Egy egész nap Szilveszterrel... Fura lett volna megkérni, hogy csípjen meg? Valószínűleg igen...

– Én... Én szívesen maradok, de tényleg nem akarok a terhedre lenni...

– Ne legyél már ilyen! Egyáltalán nem vagy a terhemre. Ráadásul átérzem a dolgot... Segíteni szeretnék...

Nem érzed át, hát nem érted? Ha átéreznéd, akkor... akkor... Miért nem lehettem felnőtt, aki minden különösebb következmény nélkül azt mondhatná most neki: Szilveszter nagyon jól éreztem magam... kedvellek téged, találkozhatnánk többet. Vagy egyszerűen megcsókolhatnám. De nem. Itt ragadtam a „kislány akit megismertem és egész kedves meg jópofa" kategóriában. Nem érdekelt. Ha annyira segíteni akar, hát segítsen. Nem láttam rá sok esélyt, de a lehetőség, hogy nála lehettem... Mindent megért.

– Akkor ha már itt tartunk... éhes vagyok.