Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

25.

Halálra váltan bámultam rá. Az ereimben megfagyott a vér, az addig eltompult gondolataimat pedig életre keltette a félelem. Hát mégis látott minket valaki. Ezért tűnt Szilveszter olyan nagyon idegesnek. Nem jöhetett még ez is. Legszívesebben leállítottam volna az egészet. Mindent. De az életet nem lehet szüneteltetni, nem menekülhetsz el bármikor. Semmi sem ilyen egyszerű.

– Nem fogok kiabálni, annak semmi értelme – sóhajtotta a nagybátyám, inkább magának, mint nekem. Soha nem láttam még ilyennek. – De muszáj beszélnünk.

– Rendben – mondtam remegő hangon, miközben bólintottam. Próbáltam magam megnyugtatni. Nem láthatott semmit. Figyeltünk, hogy ne bukjunk le. Még lehetett bármi. Bármi, jelenleg jelentéktelenné kicsinyedő semmiség, amit...

– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, csak válaszolj őszintén... jó? – Feldúlt léptekkel jött oda az ágyamhoz, s ült le mellém. Egyre halványodott bennem a remény.

– Mire válaszoljak? – Még magam is alig hallottam a saját hangomat. De nem akartam elárulni sem magamat, sem pedig Szilvesztert. Ki kellett várnom, hátha csak egy törött pohár, egy megkarcolt kocsi, az alkohol, amit ittam, de nem kellett volna, vagy...

– Történt bármi olyan közted és Szilveszter között, ami több... több mint barátság? – sóhajtotta, s az orrnyergét szorította. Látszólag minden idegszálával azon volt, hogy megnyugtassa magát.

Engem is megnyugtathatott volna valaki. Nem bírtam a szemébe nézni. Ő volt az, aki segített nekem, hogy egyáltalán találkozhassak Szilveszterrel. Az ő felelőssége lett volna vigyázni rám, s amíg nem figyelt, valami olyanba keveredtem, ami még rajtam is túlnőtt. De nem csak rajtam, hanem Szilveszteren is. Egyikünk sem tudta már kontrollálni a kapcsolatunkat, s talán ezért sem voltam biztos abban, hogy van még egyáltalán kapcsolatunk. Túl sok heves érzelem volt bezárva egy túl szűk térbe. Elvek és normák alkották ennek a térnek a falait, mi pedig bármit is tettünk, odabent ragadtunk. Mert odakint nem volt jövőnk. A való világ nem tűrte volna meg azt, ami nekünk a legösztönszerűbbnek, legtermészetesebbnek számított. Mindketten tudtuk, hogy nem állhatunk őszintén a világ elé, s ez volt az, ami tönkretett minket. A hangja, mikor otthagyott... Még mindig a fülemben csengett az a törött, lemondó hangsúly.

Még mindig éreztem magamon a vesébe látó, kérdő tekintetet, így elfordítottam a fejemet, hogy megint a nagybátyám szemeibe nézzek. Egyszerre mardosott a bűntudat, s volt tiszta a lelkiismeretem. Lehetetlennek tűnt, amit éreztem.

– Honnan tudod? – kérdeztem. Nem mertem kimondani az igent. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszafogjam a gondolataimon eluralkodni látszó pánikot. Hisz azt ígérte, nem mondja el a szüleimnek.

– Bassza meg! – lehelte a nagybátyám, s a tenyerébe temette az arcát. Remegve öleltem körbe a térdeimet, s vártam, mi következik. – Az előbb láttam Szilvesztert kijönni a pincéből. El akartam kapni, hogy boldog születésnapot kívánjak neki, de nagyon rosszkedvűnek tűnt. Megpróbáltam belőle kiszedni, mi baja, de gyanúsan viselkedett és mindenáron megpróbált egyre távolabb kerülni. Aztán megláttalak téged is kilépni ugyanazon az ajtón. Az életemet teszem rá, hogy nem azután mentél le, hogy ő feljött. És hirtelen... minden összeállt. Órákon át beszélgettél vele, mindig ő vitt haza. Akárhányszor találkoztunk, rákérdezett, hogy hogy vagy, aztán hirtelen úgy tett, mintha nem is érdekelné a válasz. Túl sok apró dolog és csak most jöttem rá! A múltkor a vihar után nála aludtál... Legalább mondd, hogy nem...

– Sajnálom – mondtam elhaló hangon. Ismét a falat néztem, a látásom elhomályosult. – Én nagyon sajnálom, de... – Nem tudtam befejezni a mondatot, a könnyeim ismét utat találtak maguknak, hiába hittem azt, hogy már minden könnycsatornám kiapadt.