Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

17.

– Ne less! – kuncogtam, miközben a csukott szemű Szilveszter mögött ügyeskedtem a gyertyák és a csillagszóró meggyújtásával. Nagy megkönnyebbülésemre sikerült nem felgyújtani az egész konyhát, és vidáman indultam el a tortával egyensúlyozva a szerelmem felé.

– Énekelnék én, de annyira nem kényeztetlek el – nevettem fel, miközben leraktam elé a szikrázó tortát. Talán mégsem lett volna akkora kényeztetés, ha énekelni hall, ám ezt mégsem szándékoztam közölni vele. – Boldog szülinapot, Szil! – nyomtam az arcára egy puszit.

– Köszönöm – mosolygott rám, és simította meg a combomat, majd a lassan kialudni látszó szikrákra szegezte a tekintetét. A csillagszóró egyre erőtlenebbül ontotta magából a szikrákat, míg végül ki nem hunyt, s már csak a két gyertya maradt égve. A két kis tűznyaláb kitartóan lobogott, ezzel lassanként meginduló viaszcseppeket idézve elő. Szilveszter egyre csak bámulta őket.

– Kívánj valamit!

Szilveszter lehunyt szemmel fújta el az apró lángokat, majd rögtön felpillantott rám. – Gyere ide egy kicsit! – kérte kissé hátrébb csúszva, egyértelműen arra utalva, hogy üljek az ölébe.

Egy pillanatnyi habozás nélkül helyezkedtem el a combján, arccal felé, kajaimmal a nyakát kulcsolva. Mintha egy tökéletes idill részévé váltunk volna. Ketten, zavartalanul, a világ elítélő szemeitől elrejtve bújhattunk egymáshoz. Odakint mintha lassan hullani kezdett volna a hó. Sötét volt már, nem láthattam biztosan.

– Mit szeretne a szülinapos? – kérdeztem incselkedve, miközben kissé közelebb hajoltam a szájához. Kezei a derekamon pihentek, a szája közelsége mégis erősebben bizsergetett.

Szilveszter csak elvigyorodott, majd közelíteni kezdett hozzám. Játékosan kezdtem el távolodni, hogy szája éppen csak ne érinthesse az enyémet. Ő azonban hamar megelégelte a dolgot, és egy hirtelen mozdulattal csapott le, hogy aztán ő húzhasson maga felé, gyengéden harapva az alsó ajkamba.

– Szilveszter, figyelj – nevettem bele a csókba –, mi lenne, ha tortáznánk?

– Igazad van. – Megadóan biccentett, mire kikászálódtam az öléből, s helyet foglaltam az övével szomszédos széken.

Miután vágtunk egy-egy szeletet mindkettőnknek, úgy döntöttünk, hogy inkább a kanapén szeretnénk megenni, így szépen átvonultunk a nappaliba.

Némán ettem a tortát, a sarokban álló karácsonyfát nézve. Csöndben tanulmányoztam az ezüstösen csillanó díszeket, s közben egyre csak az agyam járt.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg, mielőtt újabb tortadarabot szúrtam volna a villámra. Annyi választ hiányoló kérdés kavargott bennem, melyeket fel akartam tenni neki. Baj csak nem lehetett belőle, én pedig nyugodtabbá váltam volna.

– Amit csak akarsz.

– Amikor bevallottam neked, hogy szeretlek, akkor miért nem tiltakoztál? – Szilveszter érdeklődve ráncolta össze a szemöldökét. Láthatóan nem teljesen volt vele tisztában, mit akarok. – Mármint... Egyszerűen nem értem. Mostanság folyamatosan azon rágódsz, hogy mennyivel idősebb vagy, de ott és akkor valahogy mintha egyáltalán eszedbe sem jutott, vagy hirtelen nem is érdekelt volna. Egy percig sem haboztál, hogy beismerd, hogyan érzel. Nem mintha zavarna, de ha logikusan nézzük, akkor mondhattál volna nemet, ha annyira helytelennek érezted volna. Nem értem, mert le is feküdtünk volna, ha nem ijedek meg. Azóta viszont folyamatosan bizonytalan vagy, ne hidd, hogy nem vettem észre. Mi változott? – Kényelmetlenül fészkelődtem. Ezt talán mégsem kellett volna ráömleszteni. Se füle, se farka nem volt az egésznek.

Szilveszter vett egy nagy levegőt, mielőtt nekikezdett volna. – Először is... Akkor már annyi ideje össze voltam veled zárva, hogy valóságos erőfeszítés volt nem neked esni. Amikor megöleltelek, és elaludtál a karjaim között, megmozdulni sem mertem, mert úgy éreztem, ha felébrednél, nem tudnálak nem megcsókolni. Csak az tartott vissza, hogy azt hittem, nem viszonoznád azt, amit érzek. Végig azt mondogattam magamnak, hogy a színészet miatt szeretsz, vagy esetleg úgy, mint egy apa figurát, vagy nem is tudom... Amikor viszont elmondtad, annyira megdöbbentem, hogy nem bírtam tovább. Nem tudtam gondolkozni. És igen, azonnal le is feküdtem volna veled, ha nem derül ki, hogy én lennék az első. Önzőség lett volna a részemről, ha kihasználom, hogy esetleg bizonyítani akarsz, vagy csak szimplán meggondolatlan vagy. Nem ugyanaz.

Egyre csak néztem a felém fordult férfit, s hirtelen azt sem tudtam, mit kéne mondanom neki. Minden nappal és minden perccel egyre jobban szerettem őt. Nem tudtam elképzelni, hogy nem értette meg, miért bámulom annyit valójában. Talán csak nem akarta észrevenni. Mindig meglepett, mikor az addig érinthetetlennek hitt férfit esendőnek láttam, s ettől mindig csak jobban szerettem.

– Most én jövök – szólalt meg ismét, mikor látta, hogy nem tudok válaszolni. – Tudni szeretném, hogy miért vagy itt.

– Mert megbeszéltük? – inkább hangzott ez kérdésként.

– Nem úgy értem – nevetett fel kissé zavartan. – Miért vagy velem? – komolyodott el.

A kérdés inkább az lett volna, miért jutnak eszébe ilyen baromságok. Ki ne akart volna Szabó P. Szilveszterrel járni? – Nem volt tiszta, mikor áradoztam neked magadról? Nem tudom igazán megmagyarázni, de amióta veled vagyok, minden sokkal jobb. Amikor eltűntél, akkor jöttem rá, hogy mennyire rossz nélküled, és mennyire fontos is vagy igazából. Miért ne lennék veled, mikor te úgy látsz, ahogy senki más nem lát engem? – gondolkoztam el. – Ezért. Mert te nem akarsz megváltoztatni. Ha le is hülyézel néha, de megérted miért vagyok hülye, és segítesz – nevettem fel, felidézve, hányszor tartott nekem életvezetési tanácsadást hajnali egykor. –  Minden nap azt várom, mikor érsz haza a színházból és hívsz fel.

Szilveszter közelebb csúszott, s keze a kezem után nyúlt. – Nem igazságos az élet – sóhajtotta. Pontosan tudtam mire gondol. Előbb kellett volna születnem.

– Meg rohadt vonzó vagy – tettem hozzá egy biccentéssel, mire éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Ez is az igazsághoz tartozott, kár is lett volna tagadni.

Szilveszter megrökönyödve nézett rám, szája szélébe pedig félmosoly kúszott. Most már tudtam, mivel lehet felajzani. Elmentettem későbbre.

– Mire gondoltál, mikor ma a kocsiban azt mondtad, hogy értelek? – kérdeztem inkább.

– Nyilván észrevetted, hogy szeretek magamat fényezve viccelődni. – Zavartan kezdett fészkelődni. – Voltak már barátnőim, és szinte soha nem vették észre, mikor... mikor még néha én sem tudom, de van valami más is a mögött, amit mondok. Pedig sokszor vezetem le így a dolgaimat... De te valahogyan megérezted, és... Ez most szörnyen fura lesz, de jólesett, amit mondtál.

Majdnem hangosan felnevettem zavaromban, de végül visszafogtam magam. – Te komolyan egy percig is azt hitted korábban, hogy esetleg nem igaz, amit mondtam most is? Nem voltam elég egyértelmű a szobámban? Vagy mikor értem mentél? – Nem kaptam választ, így felnyomtam magam, hogy átmásszak Szilveszter ölébe. A férfi mintha egyszerre lett volna bizonytalan és mérhetetlenül magabiztos. Egy darabig csak némán bámultam a zöldes szemeibe, és néztem, ahogy lassú pislogásai közben rebbennek a szempillái. – Remélem most egyértelmű leszek. – Tekintetem ekkor szeméről a szájára siklott, s végigmértem a vékony felső, és telt alsó ajkát. Sóvárogva haraptam be számat, majd lassan Szilveszter szájára hajoltam. Határozottan csókoltam, s közben biztos kezekkel nyúltam a pólója szegélyéhez. Szánt szándékom volt, hogy ezúttal nem engedem őt visszakozni. Nekem ő ne mondja meg, mit bánok meg, és mit nem. Tudtam, hogy szeretné. Elkezdtem feltűrni a felsőjét, mire ujjai a csuklómra fonódtak.

Hát én ezt nem hiszem el! Mit akart még? Az lesz a következő ötlete, hogy megvárjuk a tizennyolcadik születésnapomat?

– Nem – mosolyodott el. Szemében láttam a csillogó vágyat, s ez csak még csak jobban biztosított róla, hogy igazam van.

– Miért nem? – sóhajtottam, s a nyaka köré fontam a karjaimat. Megmondtam, nincs tovább. – Ne idegesíts! Azt mondod, hogy szeretsz, akkor meg miért nem? Nem szeretsz? – kérdeztem kétségbeesetten, noha tudtam, hogy nem igaz. Csupán attól féltem, talán mégsem akar engem annyira. Különben miért utasítana vissza annyiszor?