Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

2.

Beszélgetni kezdtünk, és azt vettem észre, egy idő után már nem remegett a gyomrom, s a szívem is nyugodtabban pumpálta tovább a vért. Szilveszter egyenlő félként kezelt, és komolyan társalgott velem. Ez már túl szép volt ahhoz, hogy álom legyen. Ez esélytelen volt, lehetetlen, nem fordulhatott elő. Talán mégsem volt teljesen józan? Biztosan stikában ivott valami lassan ható kotyvasztmányt. 

– Jézus, máris ennyi az idő? – pillantott az órájára, ami pontosan egy órát mutatott. – Most már tényleg el kell indulnom. – Felállt, s felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Szinte forró volt a keze mikor megszorított, és felhúzott. – Nagyon hideg a kezed, nem fázol? – nézett rám aggodalmasan.

– Nem, teljesen jól vagyok – bizonygattam, miközben lesöpörtem a nadrágomat. – Nekem mindig hideg a kezem.

Mégis mit hitt, nem lesz hideg a kezem? Örültem, hogy egyáltalán dolgoztak a szerveim, nemhogy még a végtagjaimat is melegen tartsam...

Egymás mellett indultunk vissza azokhoz, akik még ott voltak. Szilveszter azért, hogy elbúcsúzzon, én pedig azért, hogy megkérdezzem a nagybátyámat, velem mégis mit szándékozott kezdeni, ha már haza nyilvánvalóan nem visz. Valahogy már nem is voltam olyan bosszús, amiért elfelejtette, hogy létezem. Mikor a szúnyogriasztó fáklyákkal körülvett kerti padhoz értünk, Szilveszter sorra búcsúzkodni kezdett az emberektől, én pedig a nagybátyámhoz léptem.

– Basszameg! Elfelejtettem, hogy téged haza kellett volna vinnem – csapott a homlokára idegesen. Persze... Nem, majd sátorozok baszki.

Pont ahogy sejtettem. Remek, most lehetek itt holnapig, amíg kijózanodik. Lemondóan sóhajtottam fel. Legalább lesz min agyalnom.

Még sátram sincs.

– Mi a baj? – fordult felénk Szilveszter, miközben éppen kezet rázott valakivel.

– Semmi különös, csak úgy tűnik itt ragadtam – legyintettem, majd levágtam magam az egyik üres székre. Ha nincs sátor, jó a szék is.

– Én szívesen hazaviszem – fordult a nagybátyám felé Szilveszter. – Nem sietek.

– Igazán nem kell – kezdtem azonnal mentegetőzni. – Kibírom, nincs rá szükség.

– Na ne hülyülj már! Szívesen hazaviszlek – bizonygatta, majd kérdőn a nagybátyámra nézett.

– Ha nem túl nagy gond... – sandított rám.

– Dehogyis – vágta rá Szilveszter, majd kezét a vállamra helyezve terelgeti kezdett kifelé. Na ez már kezd túlmenni egy határon! Meg fog állni a szívem. – De akkor menjünk, holnap még be kell mennem dolgozni. – Mikor hátranéztem, egy kacsintást kaptam válaszul. Ez a szerencsétlen direkt csinálta volna? Mert ha igen, imádom.

A kapun kilépve csak pár métert sétáltunk a sötét utcát megvilágító lámpák adta fényben, mígnem egy ezüst autó mellett álltunk meg. Hallottam a zár kattanását, Szilveszter pedig intett, hogy nyugodtan szálljak csak be. Az első ülésre behuppanva azonnal megcsapott Szilveszter illata. Az autójában ülni olyan volt, mintha egészen közel hajoltam volna hozzá, és mélyen a tüdőmbe szívtam volna az illatát, míg az teljesen belém nem ivódik. Tömjén, cigaretta és szappan. Meg talán az öblítője illata, ki tudja.

Ő is beült, s azonnal előkapta a telefonját, majd a kezembe nyomta a már megnyitott navigációs appal.

– Írd be a címet légyszíves – mondta, miközben beindította a motort, és kitolatott a két tuja közül.

Bepötyögtem a címemet, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a kezemben van a telefonja. Csak véletlen megnyitnám a galériát... Mi a fene lehet a galériájában? Megpróbáltam komolynak tettetni magam, mégis gyermeteg izgalommal dőltem hátra, s szippantottam még egy mélyet. Elbódított az illat, miközben a szemem sarkából a mellettem ülő Szilvesztert figyeltem. Semmi esélyem nem volt a felnőtt férfinál, de most még ez sem volt képes elszomorítani. Mit meg nem adtam volna, hogy dugóba keveredjünk, és pár órácskára egy kocsiban ragadjunk. Erre azonban sajnos vajmi kevés esélyem volt így az éjszaka közepén. Az autóban végig csend volt, csak a motor zúgása hallatszott. Szilveszter még a navigációt is lenémította. Hamarosan meg is érkeztünk a házunk elé.

– Köszönöm szépen – néztem rá, s próbáltam a pillantásomon keresztül közvetíteni, hogy ezt most nem csak a fuvarra értettem

– Szívesen. – Biccentett. Éreztem a hangján, hogy megkapta a rejtett üzenetem.

Miután hátat fordítottam az autónak, és vele együtt Szilveszternek, az arcomon levakarhatatlan vigyorral léptem be a kapun. Az ajtóból még egyszer hátrapillantottam, s nagyot ugrott a szívem mikor megláttam, még mindig ott áll, hogy megvárja, míg beérek.

Mikor másnap reggel felébredtem, és lekapcsoltam a telefonom a repülő üzemmódról, szinte bombaként csapott agyon az üzenetek garmada. A sok felesleges értesítés között volt egy üzenet a nagybátyámtól, amiben megkérdezte, minden rendben volt-e és még egy kacsintós emojival is megtoldotta, pontosan tudva, milyen állapotban lehetek, miután ültem Szilveszter autójában. Bármit is sejtett, alátippelt. Úgy éreztem, nem is én magam ülök fel az ágyban, hanem a boldogság emel fel. Ez most magasztosan hangzik, de ez az igazság. Kicsit bele voltam zúgva. Na jó, nagyon.

Mikor azonban megnyitottam a facebookot, valami olyat láttam, amitől majdnem ott helyben eldobtam a telefont. Ez a csávó jobban játszik az ember szívével, mint egy defibrillátor. Szilveszter tényleg bejelölt ismerősnek. A saját, privát profiljáról. A szívem olyan tempóra kapcsolt, hogy félő volt, hamarosan kiszakítja a mellkasomat. Mi a francért tenne ilyet? A kis lelkem szívesen képzelte volna el a tündérmesét, amiben Szilveszter belém szeret, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, ásó, kapa, nagyharang. De ez nagyjából az esélytelenség bemutatására alkalmas példa lett volna. Ő felnőtt volt, én pedig még csak legálisan sem, nemhogy az ő szemében. Sokkal valószínűbb, hogy... Igen, miután remegő kézzel visszaigazoltam és elfojtottam egy sikoltást már meg is jelent az üzenet.

„Szia, remélem rendben volt minden, és nem volt baj, hogy én vittelek haza."

Álljon meg a fáklyás menet! Ezt a saját kezével írta be, miután rányomott a nevemre... Tehát emlékezett a nevemre. Jézusmáriagyerele.

Szintén remegő kezekkel gépeltem be a választ, majd miután tízszer is elolvastam, elküldtem végre. Nagyot sóhajtva vetettem magam vissza a párnámra. A tegnap este egy érzelmi hullámvasút volt.