Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

12.

Mélyen a gondolataimba merülve ültem le egy random asztalhoz az ebédlőben, hogy lassanként elkezdjem magamba diktálni az ételt. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban sírva fakadhatok, ami már azért is érdekes volt, mert nem hittem, hogy akár egy csepp könny is maradt volna bennem. Észre sem vettem, mikor a barátnőm ledobta magát a velem szembeni helyre.

– Figyelj, minden rendben van veled? – szólított meg, mire összerezzentem egy pillanatra. Tényleg kezdtem szétesni, mintha egy medencébe dobott, lassan oldódó klórtabletta lettem volna. Minden nappal egyre töredezettebb és egyre haszontalanabb, vészesen közelítve a teljes felszívódáshoz.

A válasz az volt, hogy nem, nem vagyok jól. Pocsékul vagyok. Haza akarok menni, ellógni az edzést és bőgni. Bőgni a tanulnivalóm felett, amit ha nem vagyok képes megcsinálni, akkor egy bukott klórtabletta leszek, a legolcsóbb fajta, amelyiket csak legvégső esetben veszi meg az ember. Mégis játszanom kellett neki a szerepemet, ami mögé már hetek óta bújni kényszerültem. Szerep... Kirázott a hideg, ahogy erre a szóra gondoltam. Mintha én is színésszé váltam volna, pusztán annyi különbséggel, hogy nekem a való életben, mindenki előtt kellett színészkednem, és nem volt szünet, nem volt vége. Színész. Egy újabb szó, ami ismételten csomót kötött a már így is szétfacsarodott szívemre.

– Minden okés – préseltem ki magamból nagy nehezen. – Csak izgulok a dolgozat miatt. – Mondtam már, hogy szar színész vagyok? Hát az. Le is buktam, ahogyan azt kell.

– Költői kérdés volt – sóhajtott. – Tudom, hogy baj van veled. Az utóbbi időben mintha nem is önmagad lennél. Nem is emlékszem, mikor hallottam tőled utoljára bármilyen csípős megjegyzést vagy viccet. Kérem vissza a régi énedet! Hiányzik! Nyugodtan elmondhatod, mi a probléma, csak szeretnék segíteni.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Láttam a barátnőm arcán az aggodalmat, és gyűlöltem, hogy miattam érzi rosszul magát. Én is aggódtam volna ő érte, ha hosszú időn keresztül mást sem csinál, csak elfátyolosodott tekintettel bámul maga elé, és csak néha hallani tőle egy-egy szipogást, majd láthatóan kényszeríti magát, hogy bekapcsolódjon egy rövid beszélgetésbe. Magam is tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. A gond az volt csupán, hogy nem tudtam mit tenni. Valaki más hibája volt. Valakié, aki túlságosan is a hatalmába kerített.

– Nincs kedvem beszélni róla – köszörültem meg a torkom. – Nem számít. – Éreztem, hogy a könnyeim a felszínre törnek, így a túlméretes pulcsim kézfejemre lógó ujjával töröltem meg a szememet. Lopva próbáltam beszívni az illatát, de hiába. Már egy cseppet sem éreztem azt az illatot, amire úgy vágytam.

– Jó, nem erőltetem. De tudd, hogyha beszélgetni akarsz valakivel, én itt vagyok, nyugodtan keress éjjel, nappal, nem érdekel.

Szipogva mosolyogtam rá és bólintottam. Olyan kedves volt velem, annak ellenére, milyen lehangoló társaság lehettem.

– Ma a korábbi busszal megyek haza – kezdtem el felállni az asztaltól. – Szeretnék még átismételni néhány dolgot a töri témazáróra és sietnem kell haza. – Gyorsan megöleltük egymást, elköszöntem, majd lehajtott fejjel vittem vissza az alig érintett ebédemet. Úgy tűnik, hogy ma is éjszaka fogok jóllakni valami konyhaszekrényből guberált puffasztott rizzsel, azzal az ízesítésűvel, aminek a zacskója a legkevésbé zörög. Vagy bármivel, ami minimális zajkeltéssel megszerezhető, hogy aztán a vackomra hurcolva elnyammogjam, majd álomba sírjam magam. Mily boldog lett az életem...

Kapkodva szedtem össze az összes cuccomat, hogy elinduljak ki, a buszmegállóhoz. A téli hideg azon nyomban kegyetlenül kezdte csípni az arcom, ahogy kiléptem az iskola épületéből. A hideg, a lépéseim alatt ropogó havon baktattam a buszig. A nyugdíjasok megvető tekintete, a velem egykorúak beszélgetése, a kisgyerekek idegtépő hisztije mind elkerülte a figyelmemet, csak a fülhallgatómból szóló zenére koncentráltam.