Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

24.

Riadtan szakadtam el Szilveszter ajkaitól, mikor meghallottam a telefonokat. – Ugye nem? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben felültem. – Biztos nem látott téged senki lejönni? – Remegő kezekkel nyúltam a nadrágomhoz, hogy elővegyem a telefonomat. Azonnal a legrosszabbra gondoltam. Valaki látta, hogy egymás után jövünk le, s most mindennek vége lesz. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám kimagyarázni magamat egy ilyen nyilvánvaló helyzetből. Még mindig éreztem magamon Szilveszter kezeinek fantomját, de lassanként a félelem fagyos érintése kezdett rabul ejteni. Tudtam, ha lebukunk, Szilveszter rögtön ellök majd magától, hogy megvédjen mindkettőnket. – Biztos?

Eközben Szilveszter is felült, s a saját telefonja után nyúlt. – Honnan tudjam? Szerinted tudtam másra gondolni, mint rád? Enyhén szólva beszűkült a látóköröm.

– Hát ez kurva jó – dörzsöltem meg a homlokomat. – Ki hív téged? – kérdeztem síri hangon, mielőtt megnéztem volna a saját telefonomat. Ha a szüleim rájöttek volna, mit műveltünk az utóbbi percekben... Valószínűleg soha többet nem láthattam volna Szilvesztert. Aggodalommal telve vártam, hogy Szilveszter leolvassa végre a képernyőn megjelenő nevet.

– Zsolt – sóhajtotta kissé megkönnyebbülten. – Születésnapom van, biztosan azért keres. Majd visszahívom később. – Kettőből egy pipa. – Téged ki hív? – Egy mozdulattal lenémította a telefont, s félrelökte. Kérdőn nézett rám, miközben felhúzta és átkarolta az egyik lábát.

Még mindig szorongva fordítottam magam felé a képernyőt. Sóhajtottam, majd Szilveszternek is megmutattam a telefonon villódzó nevet. A barátnőm hívott. Messenger videóhívásban. Kapkodva öltöztem fel, hogy aztán a lehető leggyorsabban lerázhassam majd.

– Komolyan fel akarod venni? – kérdezte Szilveszter kétkedőn. – Soha nem tudná meg, hogy miért nem vetted fel. Az isten szerelmére, ma van a szülinapom, mindenki bulizik! Némítsd le!

– De megígértem neki, hogy fel fogom venni – sóhajtottam. – Elmondtam neki, hogy nincs túl jó kedvem, ezért nem szeretnék hozzájuk menni szilveszterezni. Ezért mondta, hogy majd felhív éjfél után, mert tudni akarja, hogy jól vagyok-e. Ha nem veszem fel, aggódni fog, azt pedig nem akarom.

– Jól van – monda Szilveszter összeráncolt szemöldökökkel. Ösztönösen kezdett távolabb csúszni tőlem, hogy még véletlenül se legyen a kamera látószögében. Lassanként ő is öltözködni kezdett. Már teljesen meghalt a pillanat.

Felvettem hát a telefont, s gondosan úgy tartottam az arcomhoz, hogy Szilvesztert még csak sejteni se lehessen. – Szia! – köszöntem. – BÚÉK! – megpróbáltam a lehető legnyugodtabbnak tűnni.

– Hali, baba, boldog új évet! – érkezett a válasz, meglehetősen kásás jó hangulatban. A háttérből tompa zene hallatszott, miből tudtam, hogy ott sem csitult még el az ünneplés. – Nagyon boldog születésnapot kívánok a pasidnak! – nevette, s felemelte a poharát, mintha koccintani akarna a kamerán keresztül. – Add át Szilveszternek, hogy puszilom, és várjuk az esküvőt! Meg azt is, hogy végre szeretnék már találkozni vele. – Nyilvánvalóan csak viccelt. Egy szóval sem említettem neki, hogy együtt vagyunk Szilveszterrel, s egyértelmű volt az is, hogy csak a rajongásomra utalt. Arról pedig még csak fogalma sem lehetett, hogy az addigi elérhetetlen álmok az utóbbi hónapokban a valódi életemmé váltak, s a sokáig csak reménytelenül vágyott férfi most mellettem ült, és a korábban levetett ruháit rángatta magára. Az azonban, hogy számomra ilyen nyilvánvaló volt ez a vicc, nem jelentette azt, hogy Szilveszternek is az volt.

Felháborodottam hördült fel. – Te elmondtad?! – vont kérdőre meglehetősen hangosan. Pánikba estem. A torkomat köszörültem, s megsemmisítő pillantást lövelltem felé a szemem sarkából. De nem maradt csendben. – Megbeszéltük, hogy nem mondod el senkinek, hogy együtt vagyunk! Megbeszéltük! – Dühödten csapott maga mellé a padlóra.