Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

5.

Két héttel később, péntek délután éppen az iskolához közeli hipermarketből sétáltam ki, mikor megláttam az épülethez tartozó dohányboltból kilépő alakot. Farmernadrág és kék póló volt rajta, haját kócosan libbentette meg az enyhe szellő. Mint egy isten, komolyan mondom... Ki engedte meg neki, hogy közénk, halandók közé vesse a sors? Kezében két nagy csomag cigarettát szorongatott, és farzsebéből is kilógott egy doboz. Jó, ennyi még neki is belefér. A tökéletességnek elengedhetetlen részei az apró hibák, melyek elfogadhatóbbá teszik azt. Egyre közeledett, így zavartan hátrapillantottam a vállam fölött, tekintetemmel a lemaradt barátaim után kutatva, sikertelenül.

– Ismét összefutunk? – lépett hozzám Szilveszter.

Ismét? Eddig nem nagyon futottunk össze. Leginkább én futottam belé, szánt szándékkal. Mégis csak annyit mondtam:

– Igen, úgy tűnik – nevettem fel.

– Egyedül?

Miért kíváncsi ez mindig arra, hogy egyedül vagyok-e? Mint egy rossz emberrabló komolyan mondom. Megtehette volna, hogy int egyet, és már megy is tovább. Így kénytelen leszek azt feltételezni, hogy barátok vagyunk. Hát jól van Szili, te akartad. Többet nem szabadulsz.

– Ide járok iskolába – intettem a megfelelő irányba. – Lejöttünk enni suli után, aztán most indulunk haza. Annyi házi van, hogy meg akarunk csinálni belőle legalább egy kicsit.

Egyetértően bólintott, bár eléggé elcsodálkozott.

– Komolyan péntek délután akarsz tanulni? – húzta fel szemöldökeit. – Ilyen tizenhét éves is kevés van.

Olyanból is, aki így imád téged, aztán mégis itt állok, te két lábon járó dohányfeldolgozó üzem. Egyébként meg főleg baromkodni fogunk, de hát neked azt nem kell tudni.

– Így legalább túlesek rajta, és írhatok egész hétvégén. 

Magam is tudtam a választ. Ilyen tizenhét évesből pedig még kevesebb.

– Írsz is? – Ismét felvonta a szemöldökeit, éppen, ahogyan az előbb. – Egyszer azért... És már itt is vannak a barátaid – intett a közeledő csapat felé.

Fogalmam sincs, honnan tudta, de valóban ők voltak azok. Nem láthatták Szilvesztert, mivel éppen egy igen termetes tartóoszlop mögött állt. Elköszönt, és teljesen láthatatlanul, fejét kissé a másik irányba döntve ment tovább. Imádtam a látványt, ahogy a csekélyke százkilencvenkettő centijével próbált eltűnni. Mondjuk a barátaim valóban nem ismerték fel a tarkójáról. Amatőrök. Senkinek nem tűnt föl, hogy egészen eddig beszélgettünk, így nem kellett kérdésekre válaszolnom. Mintha ez a barátság valami tiltott viszony lenne basszus... Örülnék is neki...

Még aznap délután váratlanul csengeni kezdett a telefonom. A nagybátyám hívott, ezért gyorsan arrébb húzódtam a többiektől, hogy felvegyem.

– Halló – szóltam bele a telefonba.

– Na szia! Azért hívlak, mert megint lenne egy sütögetés, mint a múltkor. Holnap este, csak a szokásos. Hallottam, hogy Szilveszter is jön. Nyugodtan jöhetsz, a múltkor is hiányoltak.

– Tényleg? – csodálkoztam el. – Mégis kinek hiányoztam?

– Hát a művész úr eléggé kérdezősködött utánad a múltkor. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Nem tudom, hogy csináltad, de szerintem kedvel téged – nevetett fel. – Tudni akarta beteg vagy-e, miért nem jöttél... Na mindegy is... Jössz akkor?

Kis habozás után válaszoltam csak.

– Igen, persze. Mikor jönnél értem?

Vagyis nem csak simán kicsit hiányoztam neki. Keresett. Leírhatatlanul megmelengette a szívemet ez a gondolat. Jahjj... Nem tudtam őt nem szeretni. Téboly.