Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

3.

Fogalmam sincs, a nagybátyám hogyan tudott ismét magával vinni, hiszen nagyjából senki sem ismert engem. Most mégis ott ültem az asztalnál, gyömbért kortyolgatva. A változatosság kedvéért ismét az embereket elemeztem. Na jó, igazából főleg azt próbáltam feltérképezni, Szilveszter kikkel beszél.

Azért nem voltam képes egész nap észrevétlen maradni. Néhány emberrel beszélgettem is, és be kellett vallanom magamnak, nem is volt olyan rossz. Lehet még egyszer rákapok, és én leszek a társaságok központja. Ezt a gondolatot hamar el is vetettem, de azt azért nem tagadtam le, jólesett beszélgetni valakikkel.

Lassan elkezdett besötétedni, én pedig ismét egyedül ültem. Megláttam Őt, ahogy átvág a füvön, s a két fa között parázsló tűzrakóhely mellé kuporodik. Egyedül. Egy lélek sem volt a közelében, s ahogy őt figyeltem, mintha elhalkultak volna köröttem a zajok, beszélgetésfoszlányok. Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam, s lassan én is elindultam, a parazsat, mint jelzőfényt követve.

Mikor mögé értem, belém csapott a gondolat, valóban jó ötlet-e ez. Tényleg meg kéne őt zavarnom, mikor lehet, hogy szánt szándékkal vonult félre? Végül mégis úgy döntöttem, nincs vesztenivalóm. Ezelőtt nem is tudott a létezésemről. Mellé sétáltam, és én is leültem. Még így is fölém magasodott. Te jó isten, mekkora ez az ember. Imádtam. Ekkor felém fordította fejét, s száját lágy mosolyra húzta. Lábait lehetetlen pózban tartotta, fogalmam sem volt, hogyan képes még el is fordulni közben.

- Ismét itt - mondta, miközben tekintetét megint a parázsló rönkre szegezte.

Nem tudtam eldönteni kérdés volt-e.

- Igen - válaszoltam végül folytott hangon. Mást kéne mondanom? Rettentő kínosan éreztem magam. Biztos jó ötlet volt idejönni? Miért csináltam egyáltalán?

Hamarosan ismét azon kaptam magamat, hogy beszélgetünk. Bármiről. Mindenről. Jó volt vele. Mindig végighallgatott, s talán az egyik első felnőtt volt, akin azt éreztem, valóban komolyan vesz, nem csak, mint kisgyereket lát, hiszen már nem voltam az, bár még felnőtt sem. Egy kicsit koraérett, de még gyermeteg, köztes fázisban ragadt szerencsétlenség. Talán azért volt ez, mert azelőtt nem ismert, talán másért, nem tudom. Mégis lassan kezdtem barátként gondolni rá. Fájt erre gondolni, hiszen honnan tudhattam volna, ő egyáltalán a barátjának tekint-e a második beszélgetésünk után. Hogy lesz egyáltalán két ember barát egymás számára? Meg van szabva, hányszor kell hozzá találkoznunk? Vagy meg kell beszélnünk, hogy mostantól te, és én barátok vagyunk? Ugyan már, hiszen ez abszurd. És az nem volt az, hogy mi ketten itt ülünk és beszélgetünk, miközben a kettőnk világának egyetlen egy kapcsolódási pontja volt, ez a hely? Én ráadásul még csak ide sem tartoztam. Gyakorlatilag beszöktem Szilveszter világába, hogy vele lehessek.

Jobban belegondolva, nem tudtam mi a fene történik velem, vagy körülöttem. Egy felnőtt férfival társalogtam egy kupac megégett fadarab felett. Azzal a férfival, akit eddig szinte, mint egy istent bálványoztam. Most ez azonban megtörött. Azzal, hogy még ha ily csekély módon is, de belépett az életembe, minden megváltozott. Ugyanúgy szerettem, de ez a szeretet lassan kezdett átalakulni. Már nem rajongtam érte. Ez többé nem írta le az érzéseimet. Máshogy szerettem, bár magam sem tudtam hogyan. Az addigi rajongásom megfoghatatlan tárgyából hús vér emberré vált, akihez illatot tudtam kapcsolni, láttam a kis pótcselekvéseit, hibáit. Az ő szemében még mindig egy random kislány lehettem, de ez mit sem számított. Nekem már az is jutalom volt a sorstól, hogy hozzámszólt.

Azért még mindig mocskosul fájt szerelmesnek lenni egy felnőttbe. Van ilyen, mondják, s hogy a beteljesületlen vágyak milyen szépek. Hát ez nem volt szép. Lehetetlen volt, s pontosan ezért fájt mindennél jobban. Olyat akarni, ami nem lehet a tiéd, önmagad bántásának egyik leghatásosabb formája. És ha ez nem lett volna elég, még látni is őt, egy külön fájdalom volt a felszíni öröm alatt. Olyan érzés volt ott ülni vele, s a szavain csüngeni, mintha egy alkoholistának csak egy csepp italt adnál, majd leraknád elé az üveget azzal, nem ihat bele, de még csak meg sem érintheti. Kínzás.

Magam sem tudom mennyi ideje ültünk ott, mikor a nagybátyám váratlanul mögénk lépett, s közölte, vagy most haza visz, vagy itt ragadok. Hogy nem tudott még várni néhány röpke órácskát! Szívem szerint lebiggyesztett ajkakkal kapaszkodtam volna Szilveszter vállába, azt visítva, hogy soha nem akarom itt hagyni. Ez egész hatásos terv lett volna, ha nem az lett volna a célom, hogy felnőttnek lásson. Már éppen kelletlenül tápászkodtam fel, mikor Szilveszter megszólalt.

- Én megint hazavihetlek, ha még maradnál. - Kérdőn nézett rám, én pedig nem is tudtam mit mondjak. Udvariatlanság elfogadni ezt az ajánlatot? Maradni akartam. Vele.

- Azt nagyon szépen megköszönném - mosolyogtam, majd hamar vissza is ültem mellé.
Úristen, úristen, úristen!

Mellette ülni a kocsiban, és hallani, ahogy zsigerből felkáromkodik, mert elévágnak... Megfizethetetlen volt. Minden pici hajsöprése, gesztusa, köhintése egyre inkább magához láncolt.

Felejtsd el - mantráztam újból és újból.