Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

22.

– Ez neked komolyan kényelmes? – nyögte Szilveszter. A karjai azért még így is fáradhatatlanul öleltek körbe, csak a hangján érződött az enyhe kelletlenség.

– Persze – mondtam arcomat még mélyebben a nyakába fúrva, s szorosabbra fonva körülötte az ölelésemet. – Miért, tán zavarlak? – Vigyorogva távolodtam el tőle. A kanapén ültünk, pontosabban Szilveszter ült, én pedig az ölében voltam, s úgy kapaszkodtam belé. Lassan el kellett indulnunk haza, nekem pedig semmi kedvem nem volt eltávolodni tőle.

– Nem zavarsz, csak... kicsit kezdek elzsibbadni. Lassan egy órája rajtam lógsz.

– Máris eltelt egy óra? – Szilveszter nyögésével mit sem törődve még szorosabban húztam magamhoz.

– El – sóhajtotta. – Tudod, hogy a világért sem lennék szívesebben mással... csak...

– Elzsibbadtál – ismételtem meg a nyakába somolyogva. – Akkor mi lenne, ha felrázódnál kicsit? – Meg sem vártam, hogy válaszoljon. A nyakába haraptam, s miközben felemelkedtem, kezeim vándorútra indultak a mellkasán át. – Csak gyorsan – suttogtam a fülébe, mikor már a combjaimon éreztem az ujjainak szorítását. – Mert sietnünk kell.

Egyre lejjebb csúsztam a testén. ...

– Én... – sóhajtotta pihegve hosszú percekkel később. – Nem akarom, hogy megint csak a képernyőn lássalak.

– Így majd legalább többször akarsz velem találkozni – mondtam egy félmosollyal a szám sarkában. Gyors csókot nyomtam a hasa aljára, majd visszarántottam rá a feltűrt felsőt is. – Többet mint eddig.

Nevetésre számítottam, de Szilveszter arca elkomorult, nevetésnek pedig még csak a nyomát sem láttam rajta. Azonnal tudtam, hogy mit mondtam rosszul, de már nem tudtam visszaszívni a dolgot. Szilveszter lassan pislogott, arcán pedig egyre erősebben véltem felfedezni a sebzettséget.

– Tudod, hogy nem ezért vagyok veled. – Visszacsúszott, hogy ismét egyenesen ülhessen, s erőtlenül intett felém, hogy emelkedjek már fel. Mikor én is mellé ültem, ujjait azonnal a kezemre kulcsolta.

– Te meg tudod, hogy hülye vicceim vannak – nevettem fel bűnbánóan zavaromban. – Ne vedd őket magadra. Ha meg akarnálak bántani, akkor azt nem így csinálnám. De nem akarlak megbántani. – Félelmetesnek találtam a gondolatot, hogy képes vagyok bántani Őt. Olyan sokáig láttam elérhetetlennek, egy komor kősziklának, hogy az együtt töltött idő ellenére is meglepett néha, milyen könnyen sebet ejthetek rajta. Pontosan úgy, ahogy ő rajtam. Pedig őt csak az tudta bántani, akit beengedett. Megijedtem, hogy ennyire beengedett. Örültem, de rémülettel töltött el.

– De a vicceknek is van... töltete. Mondd ki. Bántott, hogy magadra hagytalak. De nem akarom, hogy így akarj magadhoz láncolni.

– Persze hogy van töltete – emeltem égnek a szememet türelmetlenül. – Van. És igen, kurvára rosszul esett, hogy felém se szagoltál. – Nem törődtem Szilveszter rosszalló tekintetével, amit a káromkodásért kaptam. – De nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem, hogy csak azért velem maradsz majd, hogy legyen, aki elintéz téged... Néha kinézhetnéd belőlem, hogy tudok gondolkodni!

Szilveszter szorítása egyre erősödött a kezemen, majd egyszer csak elengedett. – Tudom, hogy tudsz gondolkodni! De honnan tudjam, mire gondolsz?

– Onnan, hogy megmondtam neked! Tíz másodperce!

– De honnan tudjam, hogy igazat mondasz? Honnan tudjam, hogy nem ferdítesz a kedvemért, hogy teszel miattam olyat, amit nem akarsz, vagy...