Tábortűz - Szabó P. Szilveszter

28.

Azt hittem, ezek után már minden tökéletes lesz. Annak kellett volna lennie. A kapcsolatunk továbbra is csak néhány ember bizalmas titka maradt, nem tudódott ki. És mi is kijöttünk. Többnyire.

Aztán kiderült, hogy Szilveszter féltékeny. Mindenkire. Pontosítva minden emberi lényre, aki csak egy kicsivel is több időt töltött velem, mint ő. Ezek az emberek pedig elég nagy számban vettek körbe. Talán jogosan voltam felháborodva. Egészen addig, míg kiderült, hogy Szilveszternél csak egy ember tud még féltékenyebb módon viselkedni, és az az ember én vagyok. Már csak azért is gyűlöltem az ismerőseit, mert beszélgethettek vele az utcán vagy egy kávézóban. Ehhez képest nekem mi jutott? Az élete árnyékos oldala, az a része, amit eltitkolt.

– Miért nem szóltál?

– Te miért nem mondtad?

– Azt hittem nem érdekel.

– De érdekel.

Ilyen, és ehhez hasonló értelmetlen viták tömkelegén mentünk át a következő néhány hónapban. Meglehetősen szar volt. Főleg az volt elviselhetetlen, hogy szinte soha nem találkozhattunk. Ha éppen nem vizsgákra vagy tesztekre magoltam kétségbeesetten, akkor Szilveszternek volt előadása. Nem volt egyetlen egy áldott idősáv sem, mikor találkozni tudtunk volna, vagy legalább képesek lehettünk volna megereszteni egy egészséges telefonhívást. Ehelyett maradtak a hosszú órás szünetekkel megszakított üzenetváltások, melyeket rendszerint mindketten félreértelmeztünk, és csak tovább tetézték a problémát.

Egyre szaporodtak bennem a pesszimista gondolatok, és fogadni mertem volna, hogy ezzel Szilveszter is így van. Egyszerűen érezni lehetett minden nárcisztikusan ironikus szavából. Teljes szívemből szerettem őt, de akárhányszor csak rágondoltam, csak a színtiszta keserűség öntött el, míg végül már el is felejtettem, milyen volt régen szeretni őt. Kételyek és bizonytalanság. Ez jellemzett bennem mindent a férfival kapcsolatban, kiben sokáig még a hibákat sem voltam hajlandó igazán felfogni.

Rettenetesen elegem volt ebből az egészből.

Ma is késő este volt már, mire végre hazaértem egy szörnyű iskolanap, egy végigtanult délután és egy edzés után, ami a padlóra parancsolt, mint fizikális, mint mentális tekintetben. Aludni akartam, mindennél jobban. A szemhéjaim elnehezedtek, az izmaim pedig szúrtak. De csak az vibrált még mindig leragadó szemeim előtt, hogy másnap reggel dolgozatot írok néhány szóból. Csak néhány szó. Egy egész óra sem lesz őket megtanulni – nyugtattam magamat, majd az ágyam végébe gömbölyödtem, távol a párnáktól, hogy még véletlenül se essek kísértésbe.

Mondtam már, hogy utálom a Quizletet? És azt, hogy a több, mint nyolcvan szót kissé alábecsültem?

Szia. Ébren vagy?

– Szilveszter – sóhajtottam hangtalanul.

Persze. Pont most. Most, mikor még élni sincs energiám. A képernyő sarkában vibráló órára pillantottam. Elmúlt éjfél, Szilveszter valószínűleg most ért haza. Ő ilyenkor még gondolni sem gondol az alvásra. Nem is kell fél hétkor kelnie.

Még. Percek kérdése.

Alig, hogy visszaírtam és újra az idegen szavakba temethettem volna magam, a telefonom képernyőjét az „Sz" nevű kontakt hívása foglalta el. Ez hiányzott. Megszüntettem a tompa rezgést, és felvettem.

– Heló – motyogtam, s ásítottam egyet. – Milyen napod volt?

– Kifejezetten szar – válaszolta Szilveszter kissé morcosan. A hangjában árnyalatni kedvesség bujkált, s talán ez volt a napom első pozitív motívuma. Máris megfeledkeztem a másnapi dolgozatról, és lehunyt szemmel dőltem hátra, hogy hallgassam, mit mond. – Azt hiszem, megrántottam egy ínszalagot a karomban.