Interneten keresztül | jjk|

10.

JUNGKOOK

– Jungkook, készen van a kávéd. – jött be az ajtómon DongMin egy halvány mosolyt eleresztve. A hatalmas asztalomon rajzok és vázlatok sokasága terült szét, különféle színes tűfilcekkel együtt. Hosszú, göndör tincseim szemembe lógtak, így azok alól pislogtam vissza álmosan egyik legjobb barátomra. Hálás voltam neki a hozott koffein bomba miatt, hiszen elvoltam havazva munkával rendesen. Miután hazautaztunk, máson se járt az eszem, mint Linán. Túl elhamarkodott volt az a csók. Nem így akartam az első csókunkat.

– Köszönöm Hyung. – mosolyogtam rá, majd magam mellé nyúlva megnéztem a telefonom, ám egyetlen értesítésem sem jött. Mit is gondoltam? Minden bizonyára Lina haragudott rám, amiért ott hagytam őt csupán egy csókkal a reptéren.

– Egyébként, minden rendben van veled Kook? – fürkészte arcomat aggódóan. Nagyot sóhajtva túrtam hajamba, úgy könyökölve az asztalon.

– Az eszem helyett a szívemre hallgattam. – húztam el a számat. – És valószínű ezzel magamra haragítottam Linát.

– Á, szóval miatta vagy ilyen gondterhelt. – tágultak nagyra szemei, úgy mint aki megvilágosodott. Helyeslően bólintottam egyet, legbelül mély szégyenérzetet titulálva. Jeongguk, te világi barom!

– Négy napja vagyok már itthon, de egyszer sem hívott vagy írt. Pedig mindennap szoktunk legalább háromszor beszélni.

– Aigo, akkor nagyon magadra haragíthattad, vagy pedig..– gondolkodott el egy pillanatra. – azt várja, hogy te írj neki.

– Én?

– Igen, te. Mégis ki más? – forgatta meg szemeit. Huszonhárom éves létemre a viselkedésem egy szerelmes kamasz fiúéval volt egyenlő. Valójában úgy is éreztem magam. DongMin megelégelve a szenvedésem odalépett az asztalomhoz, lerakta a bögre kávét és telefonomat kezébe véve kezdett lelkesen pötyögni rajta.

– Hyung, mit csinálsz? – kérdeztem homlokráncolva, tartva a legrosszabbtól. DongMin egy sunyi mosolyt követően menten válaszolt is.

– Segítek, mert nem bírom tovább nézni, ahogyan balfaszoskodsz. – magyarázta és mindaddig nem is értettem mire gondol pontosan, mígnem vissza nem adta a telefonomat. A képernyőn Lina neve szerepelt illetve az, hogy éppen őt hívom messengeren.

– DongMin én ezért komolyan... – kezdtem volna bele méregtől vöröslő fejjel, ám ekkor a lány crushom édes ám egyben rideg hangját hallottam meg a vonal túlsó feléről.

– Szia JeongGuk. – aha, egyértelműen haragudott rám. Anyum is akkor hívott így, ha valami rosszaságot csináltam vagy haragudott rám, ez alól pedig a Lina sem volt kivétel.

– Szia Pusze... akarok mondani Linus. – köszöntem neki vissza bátortalanul, göndör fürtjeimbe túrva. Eközben szemeimmel jeleztem DongMinnak, hogy bontsa a sátorfáját, ha nem akar az ablakon keresztül távozni. Szerencsére vette a célzást, így eltátogva egy ,,sok sikert!" hagyott magamra a lánnyal.

– Hogyhogy hívtál? – kérdése hidegzuhanyként ért, hiszen olyan ridegen kérdezte, mely abszolút nem volt rá jellemző.

– I..igazából csak hiányzott már a hangod. – komolyan Jungkook, ennél jobbat is kitalálhattál volna! Pár másodperces csend keletkezett közöttünk és komolyan úgy éreztem magam mindeközben, higy szégyenemben olyan mélyre süllyedek, mint a Titanic.

– Oh..– Lina csak ennyit tudott kinyögni. Bár ez is több volt, mint a semmi. – Nekem is hiányzott már a hangod. – válaszán annyira meghökkentem, hogy majdnem a székkel együtt dobtam egy hátast.

– Figyelj, ami a csókot illeti... – tértem volna rá rögtön a lényegre, hiszen szerettem volna tőle bocsánatot kérni.

– Semmi baj Jeongguk. – szakított félbe, legnagyobb bánatomra. – Csak tekintsük meg nem történtnek.

– De Lina, én.. – kezdtem volna bele ismét, miközben kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Nem akartam, hogy a csók miatt legyen köztünk egy szakadék és ellökjön magától. Lina ismételten félbeszakított, melytől a pumpa is kezdett kicsit felmenni bennem.

– Nem akarom, hogy tönkre menjen emiatt a barátságunk. – kezdett bele hadarva. – Ráadásul te szerelmes is vagy valakibe. Nem szeretnék közétek állni. – tényleg ilyen vak vagy Linus? Fáradtan dörzsöltem meg az orrnyergem, hiszen kezdett kilátástalannak tűnni a helyzet. Linának nem tűntek fel az eddigi jeleim, miszerint Ő lopta be magát a szívembe. Ő miatta vagyok állandóan boldog és miatta érzem magam a fellegekben. A gondolataim kilencven százalékát ő tölti ki, senki más. Még ezek ellenére sem jött rá, hogy ő az, akiről meséltem burkoltan neki.

– Nem fog, csak ne haragudj rám kérlek emiatt. – bukott ki belőlem. Azt, hogy megcsókoltam nem bántam meg. Helyette sokkal inkább azt, hogy túl hamar.

– Idő kell ugyan, míg megemésztem, de attól még ugyanúgy a legjobb barátom maradsz, akit szeretek. – bárcsak úgyis szeretnél, mint a pasid, vőlegényed, férjed, vagy gyermekeid apja..

Sohasem lett volna elég vér a pucámban ahhoz, hogy megmutassam neki azokat a rajzaimat, melyeken ő szerepelt. Férfiból vagyok, így nem is egyszer játszadozva a gondolattal alkottam meg a fejemben Lináról olyan képet, melyen csupán egy vékony paplan fedi el kiváncsi szemeim elől kicsi, ám formás melleit. Szégyen nem szégyen, de az ilyen fejben született képeimet ecset segítségével le is festettem a festővászonra, részletgazdagon kidolgozva.

– Én is szeretlek Buborék Hercegnő. – mondtam, eleresztve egy undorítóan nyálas, szerelemtől tocsogó mosolyt. Szívem dobott egy hátra szaltót, amint meghallottam kuncogását.

Ekkor még a vihar előtti csend nyugalmát élvezhettem.