Oneshot Kihívás /BEFEJEZETT/

17. Nap

Kiállítás.

Fáradtan dőltem neki a kocsimnak. Pedig még most jön a neheze. Kutyakiállításra hoztam a három kutyusomat. Három órát vezettem csak ide. Körbenéztem. Mindenki csapatostul jött. Nekem a szüleimet ez egyáltalán nem érdekli, a húgom bulizni, barátaim pedig nem nagyon vannak, csak Karina, de neki dolgoznia kell. Ott sírt, hogy ő nem jöhet el... Sajnáltam őt is, meg magamat is... Oké, 19 éves vagyok, annyira nem kell félteni egy idegen városban...
Megtaláltam a helyem, egy idős házaspár meg egy család között. Leültem az egyik műanyag székre, a másikra pedig lepakoltam a cuccaimat. A kutyusokat leültettem a helyükre, és adtam nekik inni meg enni, mert őket is kimeríthette a hosszú út. Sorban megsimiztem őket.
Molly, Pihe és Pocak. Az életeim. Nagyon szeretem őket. Az emberek eljöttek a kutyák előtt, fotózgatták őket, a kisgyerekek rohangálnak, és még akartak minden kutyát simogatni, elenyészően kevés ember a kutyákról is kérdezgetett, valamint páran azt kérdezgették, hogy eladóak-e. Ekkor egy fiú jött oda hozzám. Körülbelül húsz éves lehetett.
- Szia! Hogy hívnak? - kérdezte, majd lepakolta a cuccomat a székről és elfoglalta a helyet.
- Ez egy kutyakiállítás. - néztem rá unottan.
- Tudom. - mosolygott rám szélesen. - Szóval...?
- Mészáros Beáta.
- Örvendek Bea. Balla Róbert. - mutatkozott be.
- Aha, jó. Miért nem a kutyákat nézegeted? - érdeklődtem.
- Megnéztem mindet. Lehetetlen , hogy egy ilyen szép lány egyedül legyen itt. - rázta a fejét.
- Ja, mert én nem vagyok szép. - vágtam rá reflexből.
- De, Bea. Láttam ma egy csomó embert. Lányokat is. De egyikük sem ragadta meg a tekintetem úgy mint te. Baromi különleges vagy. - nézett sötétzöld íriszeivel az enyémekbe. Szavaira arcom piros színt öltött.
- Amúgy aranyosak a kutyáid. Mindhárom a tiéd?
- Igen. Molly, Pihe és Pocak. - mosolyogtam a kutyáimra.
- Kutyabolond vagyok. De a szüleim sosem akartak kutyát, és mióta elköltöztem még nem vettem kutyát. - vont vállat.
- Nekem az volt az első dolgom. A szüleimet nem érdekli ez az egész. A húgom meg bulizni van. A legjobb barátnőm dolgozik és három órát vezettem le egyedül, hogy itt legyek. - sóhajtottam idegesen.
- Gyere ide. - tárta ki a karját egy ölelésre. Kissé meglepődtem, de végül megöleltem. Fenyő és mentaillata volt.
- Milyen magas vagy. - jegyeztem meg.
- Te meg alacsony. - forgatta meg a szemét. Robi nagyon kedves srác volt. Mármint úgy legtöbbször. A kiállításon végig mellettem maradt, és elérte, hogy ne unatkozzak és ne érezzem magam egyedül. Sőt, talált büfét és vett nekem sütit is. Ahogy az utolsó emberek is elszállingóztak felpakoltam a cuccaimat, összeszedtem a kutyákat és kifelé indultunk Robival.
- Add ide a cuccod. Nagyon fáradt vagy. - nézett rám.
- Nem. - ráztam a fejem. Erre nemes egyszerűséggel elvette tőlem a táskámat meg a cuccaimat.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan.
- Hé, vigyázz! - húzott vissza, mert majdnem leléptem egy autó elé.
- Bocsi.
- Kizárt dolog, hogy te így vezetni fogsz, úgyhogy hazaviszlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- De...
- Nincs de. - nézett rám szigorúan. - Az kéne még, hogy karambolozz. - dünnyögte. Erre a mondatára kissé megdobbant a szívem.
Beült a volán mögé, én pedig mellé. A kutyák hátul feküdtek az ülésen, nagyon elfáradtak ők is. A tekintetem időnként, na jó, elég gyakran elkalandozott Robi arcvonásaira. A kocsiban uralkodó félhomály felerősítette az arcvonásait. Gyönyörű volt. Mosolyogva az ablaknak döntöttem a fejem. Kissé elszundíthattam, mert arra eszméltem fel, hogy valaki megsimogatja a karom.
- Bea... - suttogta. - Bea kelj fel!
- Hol vagyunk? - kérdeztem.
- Egy benzinkúton. Nem tudom merre kell tovább menni. - nézett rám.
- Oh. - bólintottam. - Bocsi.
- Semmi gond. - simogatta meg az arcom. - Kérsz valamit a kútról? - érdeklődött, mire megráztam a fejem. Sikeresen hazanavigáltam Robit.
- Gyere be. - mosolyogtam rá fáradtan.
- Biztos nem zavarok? - kérdezte legalább harmadjára.
- Egyedül lakom. Már miért zavarnál? Ráadásul hazamenni sem tudsz. - csóváltam a fejem. Találtam háromnapos pörköltet a hűtőben, azt ettük vacsorára. Este 11-kor éppen ideje volt... Adtam a kutyáknak enni meg inni. Zuhanyozni már egyáltalán nem volt kedvünk.
- Hova mész? - kérdeztem, amikor elindult a nappali felé.
- A kanapéra. - jelentette ki.
- Olyan hülye vagy. Az tökre kényelmetlen. - ragadtam meg a kezét, és behúztam a szobámba. - Velem alszol.
- De... - kezdte.
- Nincs de. - tettem fel az ujjam. - Egy csomó mindent tettél ma értem, szóval ennyit mindenképp megérdemelsz, hogy normális ágyban alhatsz.
- Akkor mi most egy ágyban fogunk aludni? - kérdezte szégyenlősen.
- Úgy tűnik. - bólintottam, majd befeküdtem mellé a saját ágyamba. - Jó éjszakát Robi. - suttogtam mosolyogva.
- Neked is Bea. - suttogta, majd átkarolta a derekamat.

Reggel egy mellkason ébredtem. Robi édesen szuszogott az ágyamon, fekete haján megcsillant a reggeli napfény. Ezt azért el tudnám így nézegetni minden reggel... Mii? Semmi...
- Jó reggelt. - szólalt meg kissé rekedten.
- Neked is. Jól aludtál? - kérdeztem.
- Soha jobban. - vigyorodott el.
- Akkor jó.
Megreggeliztünk, valamint mindketten lezuhanyoztunk. Természetesen külön-külön.
- Köszi, hogy maradhattam. - ölelt meg.
- Én köszi, hogy hazahoztál meg úgy mindent. - öleltem szorosan, majd utoljára belélegeztem az illatát.
- Amúgy nem lakok messze. A hétvégén összehozhatnánk egy talit. - jegyezte meg.
- Rendben. - mosolyodtam el szélesen. - Már aggódtam, hogy soha többé nem látlak. - suttogtam.
- Az semmiképp sem történt volna meg. - rázta a fejét. Kikísértem a buszmegállóhoz.
- Szia. Hiányozni fogsz! - ölelt meg, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Te is. - néztem utána hevesen dobogó szívvel.