Szeretlek, csillagom

10. Felbukkanó múlt

„A legtöbb ember végül a sorsa által változik meg."

Have a Nice Day (film)

Másnap reggel felkeléskor tudatosult csak bennem, hogy aznapra beszéltünk meg találkozót Lilyvel és Beccával, így arra is rá kellett eszmélnem, hogy várt rám egy vallomás is. Inkább tőlem tudják meg, hogy szakítottunk Cedriccel, minthogy valaki mástól. Mert a Roxfort bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy rakás vénasszony gyülekezete. A pletykákat semmi sem állíthatta meg, amint egyszer azok elindultak.

Gondolataimba merülve haladtam a folyosókon az udvar irányába, amikor is hirtelen beleütköztem valakibe. Csak a szokásos.

Ő is legalább annyira figyelmetlen volt, mint én, legalábbis az arckifejezése ezt sugallta.

– Te jó ég, bocsánat – mondtam a szőke hajú, kék szemű Beauxbatonsos lánynak, aki annyira ismerős volt a két iskola megérkezésekor. – Teljesen a gondolataimba voltam merülve, nem láttalak.

– Ugyan, semmi baj – nevetett fel a lány. Aranyos, csilingelő nevetése volt. – Én is elmerengtem.

– Nincs francia akcentusod – mondtam ki a legelső dolgot, ami eszembe jutott. Meg is ráztam hirtelen a fejemet. – Nem tudom miért mondtam ezt. Csak meglepődtem. Bocsi.

– Nyugi, nem te vagy az egyetlen. Kiskoromban sokáig Angliában éltem. Körülbelül kilenc éves lehettem, amikor a nevelőszüleimmel kiköltöztem Franciaországba. Mára hibátlanul beszélem a nyelvet, de az angol az anyanyelvem. Egyénként Kristina Heart vagyok, de hívj nyugodtan Krisnek – mosolygott kedvesen továbbra is. Ekkor beugrott, hogy honnan volt ennyire ismerős. Habár rengeteg idő eltelt azóta, hogy legutóbb találkoztunk, úgy éreztem, soha nem felejthettem el azt az embert, aki megkeserítette az életem az árvaházban.

Mosolyt erőltetve az arcomra én is bemutatkoztam.

– Phoenix Cassiopeia Black.

Kris összehúzta a szemöldökét, majd meglepetésében tágra nyílt a szeme. Ő is emlékezett rám. Remek.

– Te...

– Igen. Én is boszorkány vagyok. És ha nem csalnak az ösztöneim, te is felismertél engem, pont ahogy én téged. Nehéz is lenne elfelejteni – néztem a szemébe, majd nagyon sóhajtottam. Kikívánkozott belőlem ez a dolog, de igazándiból már nem voltam dühös a lányra.

Szomorú kifejezés ült ki az arcára.

– Én... rettentően sajnálom, amit neked okoztam. Hidd el, rengeteget változtam. Az első éveimben, amikor még nem beszéltem tökéletesen a nyelvet, sokat csúfoltak az akcentusom miatt. Amikor belegondoltam abba, hogy én ezt éveken át csináltam másokkal, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok így tenni. Tényleg sajnálom. Jó volt beszélgetni – hajtotta le a fejét, majd továbbindult.

– Kris, várj! – kiáltottam utána, mire csodálkozva megfordult. Elmosolyodtam.

– Hiszek neked. Tényleg.

– Komolyan? – nézett rám hitetlenkedve.

– Igen. Az emberek változnak. Jó lenne valamikor beszélgetni, de most mennem kell.

– Persze, majd valamikor összefutunk – mosolyodott el újra. Öröm volt látni azt a mosolyt. Olyasfajta volt, ami bárkinek bearanyozta a napját.

Kicsit felszabadultabban indultam tovább. Kint az udvaron már Maddy és Becca is vártak rám. Mindketten mosolyogva intettek.

– Na végre, hogy van időnk beszélgetni egy kicsit – sóhajtotta Becca. – Azt hiszem, mindhármunk előtt egy nehéz év áll.