Szeretlek, csillagom

7. Boldogság

– Ott vagyok én – mutatta Mordon, persze szükségtelenül, hiszen a képbeli Rémszem azzal együtt is könnyen felismerhető volt, hogy kevesebb volt az ősz hajszála, és a fél orra se hiányzott. – Az egyik oldalamon Dumbledore áll, a másikon Dedalus Diggle... Marlene McKinnon. Családostul megölték, két héttel azután, hogy ez a fotó készült.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix rendje

Amíg eszméletlen voltam, a lehető legkülönösebb álmaim voltak. Leginkább színes foltok, bevillanások, emlékek az árvaházból, Medáékról, a Roxfortról, és a szüleimről. Vagyis az édesanyámról. A legtöbbször visszatérő álmom róla szólt. A halála napjáról.

Az álom képbeli és előzménybeli kiegészítése volt azoknak a hangoknak, jeleneteknek, amiket a dementorok közelében már többször is átéltem.

A helyszín egy családi ház volt. Otthonos, kényelmes. A nappaliban lehettünk. A falak világos kávészínűek voltak. Az egyik falon egy hatalmas ablak, vele szemben egy akár hét-nyolc főnek is elég tágas, fehér kanapé. A kanapé előtt egy óriási szőnyeg, rajta rengeteg kisgyerekjáték. A kanapé mellett jobb oldalt az egész falón átívelő félköríves átjáró miatt át lehetett látni az étkezőbe, ahol egy idősödő férfi és nő mosolyogva terítették a méretes étkezőasztalt Az ajtóval szemben egy nagy kandalló állt, a párkányon rengeteg képkerettel, bennük varázslófotókkal, két oldalán pedig szobanövények hada sorakozott.

A nappaliban a szőnyegen egy fiatal, egyenes, vörös hajú nő ült hatalmas kötött pulcsiban, kezében egy bögre teával, előtte egy egy-két év körüli kislány, akinek göndör haja időnként színt váltott. Mögöttük a kanapén a nőnél pár évvel idősebb, de szintén fiatal, rövid, egyenes barna hajú férfi nézte őket mosolyogva.

A nő pontosan úgy nézett ki, mint a rajzaimon. Kétség sem fért hozzá, hogy a jelenetben szereplő nő az édesanyám volt, a kisgyerek pedig én magam voltam kislányként. A kanapén ülő férfi lehetett volna akár az apám is, azonban éreztem, hogy nem így volt. Talán a nagybátyám lehetett, az étkezőben terítő idősödő pár pedig minden bizonnyal a nagyszüleim voltak.

– Gyerünk, csillagom, sikerülni fog – mondta a kislánynak, vagyis nekem a nő... anya.

– A-a-a...

– Mindjárt meglesz! – bíztatott.

– App- Appa... Apa! – kiáltottam fel vidáman. Az édesanyám könnyektől csillogó szemmel nézett rám.

– Nagyon ügyes vagy – suttogta. – Apa is büszke lenne rád. Igen... Reg annyira büszke lenne rád. Bárcsak láthatná! – mondta, miközben a könnyek folyamatosan folytak le az arcán.

A kanapén ülő férfi lágyan megsimította anya hátát.

A jelenet ekkor fordult tragikussá. A háttérből hirtelen zaj hallatszódott.

A házban kitört a pánik, és elkezdődött az a bizonyos jelenet, amit a dementorok közelében minden egyes alkalommal hallottam.

– Vidd őt fedezékbe. Őt is meg akarják majd ölni – mondta a férfi, mire az édesanyám felkapott, és a házban rohanva egyszer csak kinyitott egy kis ajtót a lépcső alatt, amit észre sem vettem volna. Berakott a kis helyiségbe, majd gyorsan elsuttogott egy bűbájt, hogy ne tudjanak még véletlenül se meghallani. A háttérben egyszerre három szájból hangzott el a gyilkos átok.

Az álom ekkor elkezdett elhomályosodni.

– Minden rendben lesz. Szeretlek, csillagom – súgta nekem elhaló hanggal, majd becsukta a kis ajtót. Mielőtt az álom teljesen elsötétült volna, hallottam, ahogyan rátaláltak az édenyámra.