Szeretlek, csillagom

25. Egy ismerős érzés

Tudjátok, mi közeleg.
V.

Az eredetileg egyhetesnek szánt büntetőmunkánk Umbridgenál végül három hetesre tolódott ki. A banya mindenért minket kettőnket büntetett, hisz csak ránk tudta ránk bizonyítani, hogy DS tagok voltunk. Valamint Harryre, de őt valamiért inkább külön kínozta. És tekintettel a büntető módszereire, ezt kb szó szerint kellett érteni.

Bármit (szerinte) rosszat csináltunk, újabb büntetőmunkával eltöltött nap volt a jutalmunk. Először egy egész hetet kaptunk pluszba, amiért az utolsó alkalom után nem elég hangosan köszöntünk el, a harmadik hetünk pedig apróságok miatt tevődött össze. Lyra csúnyán nézett rá, plusz két nap (te jó ég, egyébként attól a tekintettől még én is szinte megijedtem. Annyi biztos, hogy nem akarnám az ellenségeim közt tudni a lányt.). Én késtem 1 percet, mert elbóbiskoltam tanulás közben egy újabb kimerítő nap után tanulás közben, plusz 1 nap. Kb 45 másodperccel előbb kopogtunk be Umbridge irodájának ajtaján, mint amikor kellett volna, ezúttal hét órakor, és emiatt megzavartunk a csodálatos igazgatóasszonyt munka közben, még egy nap. Az utolsó napi büntetést pedig azért kaptunk, mert az óráján Lyra nem nézett a szemébe, amikor feltett neki egy kérdést.

– Még jó, hogy azért nem büntetett meg titeket, mert egy kicsivel hangosabban vesztek levegőt – horkantott fel Fred, akinek épp az előbb felsoroltakat ecseteltem az utolsó büntetés után. Umbridge új szabályai miatt nem volt más választásunk, mint visszatérni a Szükség szobájába, ami ekkor Fred elmondása szerint a griffendél klubhelyiségére hasonlított. Egy piros kanapén ültünk egy kandalló előtt – pontosabban Fred ült a kanapén, én pedig az ölében helyezkedtem el, belesimulva az ölelésébe élveztem, ahogy a hajamat simogatta, s közben kezemet egy tál futkárlobonc kivonatba áztattam. Egyre csak kimerültebb voltam, hiszen a büntető munkák miatt kevesebb időbe kellett belesűrítenem rengeteg tanulnivalót, hiszen alig egy hónapunk volt már csak a RAVASZ vizsgákig.

S habár az ikrek nem éppen a tanulással foglalkoztak, ők is állandóan elfoglaltak voltak – készültek a nagy bosszúra Umbridge ellen, valamint folyamatosan tervezgették a nagy kilépőjüket. Úgy döntöttek, hogy nem akarják befejezni az iskolát, hisz ott volt nekik a Weasley Varázsvicc Vállalat, ami már most óriási népszerűségnek örvendett. Az akciót nem tudtam, mikorra tervezték, de elmondásuk alapján minél hamarabb, talán már a következő héten.

– Hiányozni fogsz ám abban a majdnem két hónapban – jegyeztem meg kitekert nyakkal, hogy a szemébe tudjak nézni. Hisz május eleje volt, s velük ellentében én, plusz a többi végzős mind majd csak június végén mentünk haza, ahogyan mindenki más is, azzal a különbséggel, hogy végzősként mi nem a fiákerekkel, hanem csakúgy, mint életünkben először megérkeztünk a kastélyba, az utolsó utunkat is onnan a tavon keresztül csónakokban fogjuk megtenni. Egyelőre még megfoghatatlannak tűnt ez a nem is olyan távoli jövőben történő esemény, azonban csak két hónap volt hátra a tanévből, mégha nem is tűnt annyinak. Vészesen közeledett a nap, amikor diákként végleg búcsút kell majd vennünk az iskolától, ami hét éven keresztül volt jóformán második otthonunk, vagy akár első volt, ha az itt töltött idő arányát néztük.

Fred elmosolyodott, majd gyengéden megcsókolt, mire az jutott eszembe, hogy egy egész tanéven át is kibírnám Umbridge kínzását, ha az azt jelentené, hogy Freddel lehettem.

– Még nem is meséltem, Phee, de meglett az üzlethelyiség – vigyorgott rám, de mielőtt még bármit is mondhattam volna, ismét megszólalt. – És sikerült olyan helyet találni, ami felett lakás is van – mondta a szemembe nézve. Kezdett megfogalmazódni bennem, hogy ezt miért is mondta így, és hirtelen úgy éreztem, mintha a szívem a torkomban dobogott volna.