Szeretlek, csillagom

17. Idegösszeroppanás szélén

Vííííííííííí
V.

A hetek múltak, s az elkövetkező DS edzések szerencsére drámamentesen teltek. Rettentően élveztem minden alkalmat a Szükség Szobájában, s habár már ismertem a megtanult varázsigéket, egy kis gyakorlás sosem ártott. A legtöbb hetedéves épp ezért jött, az alsóbbévesek közül azonban voltak olyanok, akiknek nagyon újak voltak a varázslatok, de egy idő után ők is belejöttek a dologba.

Vegyük például Lyrat. Ő volt a legfiatalabb a DS-eken, ennek ellenére mindenki legnagyobb döbbenetére miután elsajátította a varázslatokat, nála évekkel idősebbeket is könnyedén legyőzött, akik pedig döbbenten néztek, fel nem fogva a tényt, hogy egy ilyen apró lányka mennyi mindenre volt képes. Lyra már szinte ijesztően jó volt, s december elejére, amikor már 2 hónapja tartottak a gyakorlások, egyszer még Hermionét is sikerült lefegyvereznie.

Másokon is egyértelműen látszott a fejlődés, például Nevillen, de ezek szinte eltörpültek Lyra mellett.

A DS tehát ment, s ezek az edzések voltak többek között a mentsváraim. A tanárok egyre több feladatot adtak, amik egyre nehezebbek lettek, s az edzéseken kívül pár dolog volt csupán, ami ki tudott kapcsolni: a gyengélkedőn töltött idő, a rajzolás, a zongorázás, a lányokkal töltött röpke percek, amikor egy kis időre mind a négyen el tudtuk szabadulni, valamint a Freddel töltött idő.

Ugyanis az első DS edzés óta kezdtünk egy kicsit valahogy... közelebb kerülni egymáshoz. Ezt persze nem úgy kellett érteni, hogy folyamatosan együtt voltunk, inkább csak úgy, hogy amikor éppen volt egy-egy szabad percem, sokszor bukkant fel váratlanul, s olyankor szinte egész idő alatt beszélgettünk. Úgy mindenről.

Hihetetlennek tűnt, hogy lassan már egy éve volt a bál, az, hogy Fred elhívott, az együtt töltött este. Egy éve kb ilyenkor mentünk el a lányokkal ruhát vásárolni, amit mosolyogva idéztem fel. Annyi biztos, hogy rengeteg minden történt ebben az egy évben.

Azon alkalmakkor azonban, amikor éppen nem zongoráztam, rajzoltam, Freddel vagy a lányokkal voltam, vagy éppen nem a gyengélkedőn töltöttem időmet, és még DS edzés sem volt, rettenetesen szenvedtem. Néha már úgy éreztem, hogy az idegösszeroppanás szélén álltam. Rettentően megviselt mind az utolsó év, mind az a tény, hogy Voldemort visszatért. Egyre csak fáradtabb voltam, folyamatos álmatlanság gyötört, és az álomtalan álom főzet sem használt többé; a rémálmaim visszatértek, s megállás nélkül kísértettek.

December első péntekének délutánján kiborulva ültem kint az egyik padon. Ami azt illeti, pontosan ugyanazon a padon, amin pontosan egy évvel ezelőtt ültem, amikor Fred elhívott a bálba.

Umbridge aznap túllőtt a célon, s soha nem volt még olyan nehéz nem megszólalnom, mint amikor ismételten kifejtette, hogy Cedric halála csak egy baleset volt, s szó sem volt Voldemort visszatéréséről. A banya gonoszkodása valahogy még a szokásosnál is sokkal jobban megérintett, s egyedüli megmentőm a csengő volt, amit meghallva szinte elsőként hagytam el a termet.

Aznap délután semmi sem volt képes a megnyugtatásomra. Nem volt ötletem a rajzoláshoz, DS edzésünk hétfőn volt, így végül úgy döntöttem, hogy inkább csak kiülök egy kicsit a tavat bámulni, hogy kiszellőztethessem a fejem. Milyen szerencsém is volt, az SVK csak az utolsó óránk volt...

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, miközben a könnyek némán csorogtak le az arcomon, kevés híján oda is fagyva. Az ötlettelenségem ellenére egy rajzlap és a ceruzáim mellettem feküdtek a padon, de jóformán hozzájuk sem nyúltam.

Hirtelen egy kéz arrébb tette mellőlem az említett tárgyakat, majd a kézhez tartozó ember leült mellém, és megszorította a kezem, ami enyhe melegséggel töltött el. De ezúttal nem teljes megnyugvással.