Szeretlek, csillagom

16. Egy bátor marekáros

Kifogytam az idézetekből. Annak idején egyébként a címet adó részlet megírása volt a kedvencem.V.

Soha nem hittem volna, hogy létezni fog egy tanár, akit még Gilderoy Lockhartnál is jobban fogok utálni. Aztán megérkezett Dolores Umbridge. Az ördög talpig rózsaszínben. Máris máshogy gondoltam összes jelenlegi vagy múltbéli tanáromra. Ennél a banyánál nem volt rosszabb, és remélhetőleg nem is lesz. Nem könnyű kihozni engem a sodromból, de Umbridgenál néha elég erős volt a kísértés arra, hogy visszaszóljak neki. Azonban tanulva Harry esetéből, tudtam, hogy ezt nem tehetem meg.

Nem volt elég az a tény, hogy az utolsó, egyben a legnehezebb tanévemet csináltam itt a roxfortban, szabadidőm kábé a nullával volt egyenlő, a gyengélkedőre heti kétszer volt csak időm menni, néha annyiszor se, repülni már ezer éve nem repültem egyet (mondjuk ennek az is oka volt, hogy ez a tevékenység túlságosan emlékeztetett Cedricre. De ha akartam volna, sem lett volna időm menni), a rajzolásra sem tudtam már időt szakítani, sem az olvasásra, még csak a Szükség szobájába sem volt alkalmam felmenni és zongorázni kicsit, a lányokkal csak hébe-hóba sikerül találkoznom, a levélírásra meg, hogy az otthoniakkal is tudjam tartani a kapcsolatot, végképp nem tudtam időt keríteni, erre az egészre még ránehezedett az a tény is, hogy Sötét varázslatok kivédéséből Umbridge, az új tanterv, és a gyakorlati feladatok hiánya miatt még duplán is tanulhattam.

Szeptember végére szinte teljesen kimerültem, és csak az álomtalan álom bájitalnak köszönhettem, hogy egyszer sem estem össze a fáradtságtól, ugyanis ha ezek mellet a rémálmoktól még aludni sem tudtam volna, valószínű, hogy az első két hét végén ágyat fogtam volna a kimerültségtől.

Habár mostmár a hétvégéket is végig tanulással töltöttem, egy szeptember végi szombaton csak azért is kimenőt iktattam be magamnak, ugyanis megígértem Lyrának, hogy megnézem őt a Griffendélesek kviddicsválogatóján.

Habár a csapatban csak az őrző poszton volt üresedés, az új csapatkapitány, Angelina Johnson úgy döntött, hogy mivel jövőre úgyis megüresedik két hajtói, valamint mindkét terelői poszt, már most megkezdi az utódok válogatását, akik jelenleg még csak csere-játékosként funkcionáltak, de már most elkezdenek majd edzeni, hogy felkészüljenek a következő évre, amikoris nagy valószínűséggel élesben is ők fognak majd játszani. Habár feltűnt Harry hiánya a pályán, úgy gondoltam, biztos nincs nagyobb jelentősége a dolognak, így csak ignoráltam a dolgot.

Lilyvel (kezdem megszokni, hogy így hívom) és Beccával egymás mellett ültünk a kilátón, Lyrának szurkolva, élvezve, hogy egy kicsit kiszabadultunk a temérdek tanulnivalóból.

A másodéves lány igencsak eltörpült a többi jelentkező közül, akik között pl Ginny és Ron Weasley is ott álltak. Azonban amilyen alacsony volt, olyan remekül bánt a kvaffal. Ginnyvel együtt egyértelműen kitűntek a jelentkezők közül, s egyikünk sem lepődött meg igazán, amikor végül kettejük lettek kiválasztva tartalék játékosnak. Az egyetlen megüresedett, őrzői posztot pedig Ron kapta meg, aki bár nem volt a legjobb, főleg nem közönség előtt, de még így is kitűnt a jelentkezők közül. Mondjuk, hogy ez Ron ügyességének vagy a többi ember bénaságának volt köszönhető, az már fogósabb kérdés volt. Terelőket végül nem választottak, ugyanis a jelentkezők mind borzalmasak voltak.

A válogató végén Hermione, aki addig a közelünkben ülve szurkolt Ronnak, hirtelen felállt és közvetlen mellénk ült. Elsuttogott egy gyors Dissaudiot, majd ránk nézett.

– Sziasztok – köszönt kicsit zavartan, mire rámosolyogtam. Mindhárman érdeklődve néztünk a Griffendéles lányra.

Ekkor pedig röviden felvázolta nekünk az ötletüket, miszerint szervezni kéne egy SVK szakkört, hogy megtanulhassuk azt, amit Umbridge nem tanított meg nekünk. Mikor rövid szónoklata végére ért, kíváncsian meredt ránk.