A sárkányölő nagyra nyílt szemekkel figyelte a sápadt arcot, s fejében ezernyi gondolat cikázott. A nyakát tette volna rá, hogy egyszer sem említette a múltjának ezen részét, soha nem is tervezte, de annak a valószínűsége, hogy Lucy csak a véletlen folytán álmodott ilyesmit... Elhanyagolhatóan kicsi esélyt látott rá. Viszont ha nem csupán egy ijesztő egybeesésről volt szó, s csodával határos módon a lány tényleg kapcsolatba került a múltjával, semmi esetre sem jelentett jót. Mindenki őrzött az emlékei között olyan cselekedeteket, titkokat, melyekre nem volt büszke, vagy épp a sírba vitte volna őket magával. Natsu Dragneelnek is voltak foltok az életének lapjain, hol a fiú tollának tintája megszaladt a papíron, ahogy saját sorsát írta, lemoshatatlan, sötét pacákat hagyva maga után. - Natsu? Lucy félve kereste a sárkányölő tekintetét, immár bánta, hogy egyáltalán megemlítette a dolgot az éjszaka közepén. Elvégre számára nem bírt nagy jelentőséggel, de úgy látta, Natsut igenis felkavarta a dolog. Kíváncsisága lassacskán bűntudatba csapott át, ahogy figyelte a zavart sárkányölőt, ki egyik pillanatban szóra nyitotta ajkait, ám a következőben ismét a némaságot választotta. - Nem muszáj válaszolnod... Csak... - suttogta. - Nem szabadna ilyennek történnie, Lucy! - szakította félbe a cseresznye hajú - Nem vagy... Natsu elhallgatott egy másodpercre, s a szőkeség nagyot nyelve várta a folytatást. - Csak barátok vagyunk - köszörülte meg torkát a fiú. - Mégis mi köze van ennek az álomhoz? Lucy nem értette az összefüggést, habár ez volt a legapróbb probléma az érzések kavalkádjából, mely mellkasát feszítette. Sokadszorra is visszacsengtek füleiben Lisanna szavai. Követte a sárkányölőt... S valóban szerette a fiút, ez nem volt kérdés, csupán azt nem tudta eldönteni, miféle szeretet volt az, mely hozzá kötötte. - Nem kell tudnod ilyesmiről - hajtotta le fejét Natsu. - Szeretném tudni... - Úgysem számít neked. - Akkor meg miért nem mondod el? Mert nem vagyok sárkányölő? Ez is olyan, amit a magam fajta egyszerű mágusok nem érthetnek? Hideg szél borzolta fel a szőke tincseket, ahogy Lucy ökölbe szorított kezekkel kérte számon a mellette ülőt. Képtelen volt fékezni indulatait, a napok, hónapok, évek alatt felgyülemlett fájdalmat egyszerre zúdította a szerencsétlen fiú nyakába. - Ennyire tudni akarod?! - emelte fel a hangját Natsu is - Hát akkor tessék! Akkor láthatnál a fejembe, hogyha a párom lennél, ha megjelöltelek volna, ha az enyém lennél! Az enyém, érted?! Lucy hallgatott, s értetlenül meredt a feldúlt, haragos zöld íriszekre. Nem is tudta felfogni elsőre minden szavát, azonban ahogy szépen lassan megértette őket, arcán ismét megjelentek az égővörös rózsák. Az övé...? Annyira abszurd volt, amit a fiú állított, egyáltalán nem számított ilyen magyarázatra, s nem is tudott hogyan reagálni rá. - De... - vett nagy levegőt Natsu - Nem vagy, nem lehetsz az enyém. - Miért nem? - bukott ki a lányból. Mindkettőjüket meglepte az őszinte kérdés, még a cseresznye hajú is zavarba jött egy pillanatra, s halványan elpirult, ahogy a rémülten csillogó barna szemekbe nézett. Nem gyakran fogalmazta meg magának, de gyönyörűnek találta Lucyt, főleg, amikor éppen nem kiabált vele, s ez a pillanat bizony olyan volt. Sosem fogta meg különösebben a női szépség, ám most, ahogy a holdfény rásütött az aranyszőke tincsekre, mik lágyan fogták közre a puha, hófehér arcot, valami megmozdult a mellkasában. Tekintete lecsúszott a selymes ajkakra, majd a vékony szövettel takart dús keblekre, és nagyot nyelt. - Mert... - nyögte kábán - Nem akarsz az lenni... Lucy pulzusa az egekbe szökött, ujjait kétségbeesetten tördelte combjai fölött, s szinte beleszédült minden másodpercbe, míg érezte magán a sárkányölő forró tekintetét. Mégis hogyan kellett volna ezt értenie? - Én... Nem tudta folytatni, képtelen volt szavakba önteni azt az egyszerű, végtelenül tiszta melegséget, mely szívén ült már jó ideje. - Felejtsd el, nem fontos - rázta meg fejét Natsu, nagyot sóhajtva. Átkozta magát, amiért ilyen kínos helyzetbe sodorta mindkettejüket, amiért egyáltalán engedett a lány unszolásának. Nem kellett tudnia, nem akarta, hogy tudja, mennyire fájt a céhben hagynia Lucyt, s mennyire rettegett, hogy a lány elfelejti őt. Nem illettek össze, legalábbis a sárkányölő így gondolta, a világért sem akarta kockára tenni a törékeny kis testet, s az érzékeny lelket, mely abban lakozott. Ő maga pedig túlságosan hirtelen haragú volt, vakmerő és figyelmetlen, nem volt elég érett Lucyhoz. Régesrég belesüllyedt már a szeleburdi, gyerekes barát szerepébe, s ahelyett, hogy megpróbált volna kitörni belőle, lassacskán elfogadta a dolgot. - Natsu... A cseresznye hajú nagyot szippantott a hűvös levegőből, majd keserű mosolyt erőltetett ajkaira. - Szerinted miért jöttem utánatok...Utánad? - emelte meg kezét a lány reszketve. Natsu összerezzent, ahogy az apró, hideg ujjak arcához értek, s kérdő tekintettel figyelte Lucyt. Orrát megcsapta bőrének édeskés, finom illata, mitől ösztönösen simult az érintésbe. - Nem akartál egyedül lenni? - emelte meg szemöldökét. A csillagmágus megrázta fejét és lassan közelebb hajolt. Arcukat már csak néhány centi választotta el, Natsu érezte a lány forró leheletét saját ajkain, mégsem mozdult. Egyedül a sötét, ködös tekintetre koncentrált, s némán várta a folytatást. Lucy halk pihegése törte meg csupán az éjszaka csendjét, míg végül lehunyta szemeit, ám mikor épp megszűntette volna kettejük között az apró távolságot, a cseresznye hajú mutatóujjával állította meg kiszáradt ajkait. - Nem lehet... - suttogta, miközben az arcán pihenő apró kézfejre simított. - M-miért nem? Lucy hangja elcsuklott, nem mert Natsura nézni. Nem is tudta, mi ütött belé, mégis honnan gondolta, hogy a fiú is ugyanúgy érzett, mint ő? - Nem akarlak bántani...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2020.10.28.
Sziasztok!
Kicsit megcsúsztam az írással és egy szeretetgombóc éppen nyöszörög a karjaim között, úgyhogy mennem kell!
