Édeskés illat lengte be az aprócska házat, a szegfűszeg és a narancs bódító keveréke még a csukott ajtón keresztül is besettenkedett a gyerekszobába, s lassan szétáradt a levegőben. A téli félhomályban egy kislány az igazak álmát aludta a puha takaró melegében, egyedül rakoncátlan rózsaszín fürtjei lógtak ki a paplan alól, ahogy halkan, egyenletesen szuszogott. Belefáradt a hetek óta tartó várakozásba, s mikor végre valahára közeledett a szenteste, elbóbiskolt óriási izgalmában. Lucy nagy sóhaj kíséretében huppant le az étkezőasztal egyik székére, s arcát tenyereibe temette. Reggeltől sürgött-forgott a halomnyi lábas és tepsi között, hogy mindennel elkészüljön időben, de még így is ezernyi tennivaló volt hátra. Fel kellett állítania a karácsonyfát, elő kellett keresnie a díszeket, majd végül alá kellett csempésznie az ajándékokat. Mindezt úgy, hogy közben ne zavarja meg a pöttöm lány álmát és ne hagyja odaégni a sokadik süteményt a sütőben. Ilyenkor hiányzott leginkább a segítség, hogy valakivel osztozhasson a terheken, hogy valaki ott legyen, mikor elfáradt már. Bár hozzászokott az idők során, nem volt könnyű egyedül gondoskodni a háztartásról és közben minden szabad percét izgága csemetéjével tölteni. - Mikor jössz vissza...? - suttogta maga elé. Emlékezetében kezdett megfakulni a pajkos cseresznye tincsek és az igéző sötétzöld tekintet képe. Tudta, hogy Natsunak nem volt más választása, a küldetések nem maradhattak elvégezetlenül, mégis néha akaratlanul is igazságtalannak érezte, amiért a családját hátrahagyva indult útnak. Havonta egy szűkszavú levél, ennyi volt, ami a férfitól érkezett. Ráadásul még csak választ sem küldhetett, hiszen fogalma sem volt, merre járt éppen a sárkányölő. Abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán viszontláthatta még valaha. Hiába, ezzel járt a mágus lét, Lucy is tökéletesen tisztában volt vele. Csak idő kérdése volt, mikor kezdett el Nashi kérdezősködni az apjáról, s Lucy előre rettegett attól a pillanattól. A gyermekek könyörtelenül őszinte teremtések voltak, nem alakoskodtak, nem szépítettek semmin, kerek perec a felnőttek arcába vágták az igazságot. S a tény, hogy a kislány nem is emlékezett Natsura, minden alkalommal szilánkokra törte szívét. Gyötörte a bűntudat, amiért nem adhatott teljes családot gyermekének, hiába tudta, ő mindent megtett, ami csak tőle telt. De egy apát akkor sem pótolhatott. Még így is szerencsésnek mondhatta magát, hiszen közös barátaik mindig ott voltak neki, hogyha nagyobb segítségre volt szüksége. Gray és Erza úgy szerették Nashit, mintha sajátjuk lett volna, rengetegszer vigyáztak rá, mikor a csillagmágusnak sürgős dolga akadt valahol. S a legfiatalabb Dragneel láthatóan élvezte a társaságukat, olyankor megtapasztalhatta, milyen volt egy igazi család. Gray és Juvia első gyermeküket várták, Nashi pedig minden alkalommal kitörő örömmel mesélte Lucynak, mikor a leendő anyuka megengedte, hogy szépen gömbölyödő pocakján hallgatózhasson. Rettenetesen várta már, hogy apró játszópajtása megszülessen és barátok lehessenek. - A mézeskalács! Lucy fáradt barna szemei nyomban felpattantak, ahogy megérezte a kellemetlen égett szagot, s kapkodva emelte ki a forró sütőből a még éppen ehető süteményeket. Szerencséje volt, nem bambult el annyira, hogy koromfekete tésztadarabokkal a kezében végezze. Elkeseredetten nézett végig a megbarnult mézeskalácson és már éppen visszarogyott volna székére, mikor fülét megütötte egy álmos kis hang. - Anya... Halvány mosolyt varázsolva ajkaira fordult a szemeit dörzsölő kislány felé. Torka összeszorult a kócos cseresznye tincsek láttán, s erősen ajkaiba harapott. Annyira hasonlított Natsura... Egyedül a két reménykedve csillogó csokoládébarna íriszt kapta Lucytól, minden másban tiszta apja volt. Ugyanaz a huncut mosoly, ugyanaz a pajkos tekintet és szerteálló hajkorona. A szőke édesanya abban is szinte teljesen biztos volt, hogy a férfi mágiáját is örökölte. - Járt már itt az angyal? - kérdezte izgatottan a kislány. - Nashi... Az angyal este jön, még csak délután van. Lucy akaratlanul is rosszul érezte magát a gyermek csalódottságát látva, de hiába, a csoda csak észrevétlenül történhetett meg. Ráadásul az angyalnak igencsak össze kellett kapnia magát a karácsonyfa díszítéssel, ha valóban este szeretett volna érkezni, és nem másnap hajnalban. Fogalma sem volt még, hogyan akart megoldani mindent, időre volt szüksége, hogy kitalálja, hogyan csinálja. - Gyere, addig egyél egy kis mézeskalácsot! - hajolt le a csöppséghez. Nashi aprót szipogva bólintott nagyot és vette el a felé nyújtott süteményt, majd lassan majszolni kezdte azt. Könnyes barna szemeit végig Lucyn tartotta, ahogy a nő ölébe kapta, pont mint kiskorában. Évekig ringatta álomba így, csitította el a kislányt, s eddig minden alkalommal működött is a módszer. - Anya... Gray nagybácsiék és Erza nagynéniék is át fognak jönni ma? - Nem hiszem, tudod, a családok együtt szoktak karácsonyozni. - De ők a mi családunk, nem? Gray nagybácsi az apukám, Erza nagynéni pedig a második anyukám - ráncolta a szemöldökét értetlenül Nashi. A csillagmágus térdei beleremegtek a kislány őszinte szavaiba, s szinte érezte, ahogy szíve hatalmas reccsenéssel repedt ketté. Egyetlen szerencséje az volt, hogy Nashi nem láthatta hófehérre sápadt arcát és nedvesedő szemeit. Natsu... Mit szólt volna ehhez a Fairy Tail Szalamandrája, a híres tűzsárkányölő? Valószínűleg megmosolyogta volna az ártatlan szavakat, ahogyan azt mindig tette, de Lucy ismerte annyira, hogy pontosan tudja, őt is ugyanúgy összetörték volna, ahogyan őt. Sőt, talán még jobban. - Nashi - suttogta - Ugye tudod, hogy van igazi apukád...? - Tényleg? - lepődött meg a gyermek - De mi történt vele? Miért nincsen velünk? - Mert egy hosszú küldetésen van, egy nagyon fontos küldetésen. - Hogy lehet egy küldetés fontosabb nálunk, anya? Lucy torkán akadt a szó, nem tudott válaszolni erre a kérdésre, mitöbb, maga is régóta kereste rá a választ. - Nem is emlékszem rá... - folytatta a kislány - Hogy néz ki? Ugyanolyan, mint Gray nagybácsi? Hogy hogyan nézett ki? Lassan két éve nem látta, két egész éve nem beszélt Natsuval, biztosan változott azóta. Mégis mit mondhatott volna? Nem akarta kikerülni Nashi kíváncsiságát, nem akart előle eltitkolni semmit, mégis... Mégis borzasztó nehezére esett erről beszélnie bárkivel is, a céhben nem említették a cseresznye hajú mágus nevét, sosem került szóba, hogy hol maradt ennyi ideig. De a saját gyermekének, a közös gyermeküknek joga volt tudni mindenről. - Nem... Egyáltalán nem hasonlít Grayre, rád viszont annál inkább. - Neki is rózsaszínű a haja, mint nekem? - Bizony... - De hiszen a rózsaszín lányos. Az én apukám pedig fiú. Kényszeredett nevetés szökött ki Lucy ajkain, miközben arcán legördült az első kövér könnycsepp. A zokogás kezdte elviselhetetlen mértékben marni torkát, mintha minden elfojtott bánat és szomorúság, mely a szívén ült, egyszerre akart volna szabadulni. Hiába próbálta leplezni, mellkasa minduntalan megremegett, s csak idő kérdése volt, hogy Nashi rájöjjön, az anyukája keservesen sírt apró válla fölött. Lucy meglepetten pillantott oldalra, ahogy megérezte a pöttöm karokat nyaka köré kulcsolódni, s a kislány ujjait szőke tincsei közé simítani. Mindössze három évével minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztalja őt, azonban ezt látva csak méginkább zokogni támadt kedve. - Anya... - suttogta Nashi egészen halkan - Nincs miért sírnod, mi itt vagyunk neked. Mindenki szeret a céhből, és szerintem apának is nagyon hiányzol. Biztosan nem örülne ő sem, ha tudná, hogy ilyen szomorú vagy miatta. Mikor nőtt meg ennyire? Néhány napja még beszélni sem tudott, nemhogy ilyeneket mondani. És már akkor sem tudtak Natsuval betelni azzal az édes gügyögésével, hát még most... - Igazad van, ne haragudj... -------------------------------------------- - Anya, anya, siess! Mindjárt teljesen besötétedik és megígérted, hogy építünk egy hóembert, amíg megjön az angyal. Lucy halvány mosollyal ajkain fordította el a kulcsot a zárban, miután egy utolsó pillantást vetett a kapkodva feldíszített karácsonyfára és az alá készített ajándékokra. Végül csak sikerült mindent megcsinálnia időben. Nem is volt igazán nehéz dolga, Nashi kitörő örömmel fogadta a kora esti séta ötletét, s az a néhány perc, amit a kislány az ajtó előtt várakozással töltött, pont elég volt neki. - Na, mehetünk már? - kapta el jobb karját a csöppség és kezdte húzni maga után. Nem telt sok időbe, mire elérték a legközelebbi parkot a városban. A lámpák kísérteties fénye ezegyszer egészen ünnepies hangulatot kölcsönzött a hófehér utaknak, a házak ablakaiból szinte kivétel nélkül színes függősorok csüngtek lefelé, s néhol még egy-egy megkésett mikulás figura is kint ücsörgött a hidegben. Nem sokan jártak az utcán már ilyenkor, lassan minden családhoz megérkezett a téli csoda. - Ott egy karácsonyfa! - lelkendezett Nashi, mutatóujjával az egyik lakásra mutatva - És ott pedig egy rénszarvas az ajtóban! Pirosan világít az orra! Gyermeknek lenni jó dolog volt, az unalmas szürke világ helyett az egész élet a véget nem érő játékról szólt, semmi felelősség, semmi kötelesség nem kötötte a földhöz ezeket az apró embereket. Szabadon szárnyalhatott a képzeletük, szabadon hihettek bármiben, sosem jutott eszükbe megkérdőjelezni bármit is. Irigylésre méltó egy korszak volt... De egyszer mindenki kinőtt a játékból, ki hamarabb, ki később, az élet nem kímélt meg senkit a felnőtté válás fájdalmától. És ez pontosan így volt jól. Hogyha nem lettek volna felnőttek, nem lett volna ki megóvja ezt a mesevilágot, nem lett volna ki vigyázzon a gyerekek boldogságára. S ha nem lettek volna gyerekek, nem lett volna ki éltesse a boldogság apró lángját az idősödő szívekben, s lassan minden ember csupán egy lelketlen bábuvá hidegült volna a végtelen mókuskereket hajtva. Nashi hangos kacagással vetette magát a puha fehérségbe, nem törődve Lucy rosszalló pillantásaival, fülig érő vigyorral szórta a havat mindenfelé. A csillogó pelyhek megültek kipirult orcáin, félrecsúszott sapkáján, s alóla kibújó rózsaszín fürtjein is. Nem tétovázott sokáig, neki is kezdett egy hógolyó gyúrásának, s a kezdetben aprócska labdából perceken belül egy méretes hóember fej kerekedett. - Segítek, csináljuk együtt a pocakját! - guggolt a halkan pihegő csöppség mellé a csillagmágus. Mire az alkotás teljesen elkészült, mindketten kipirultak a fáradalmas munkában. Sárgarépa híján néhány kaviccsal rakták ki mosolyának vonalát, s mivel Nashi mindenáron szeretett volna még tenni valamit újdonsült fagyos barátjára, Lucy a hóember nyakába tekerte saját sálját. - Tökéletes! Olyan, mint apa! A szőke anyuka meglepetten nézett le kislányára, kinek a nap folyamán sokadszorra is sikerült meglepnie szokatlan ötletével. Keserű forróság járta át mellkasát, ahogy figyelte a boldogságtól fűtött, elégedett tekintetet, egyszerre találta végtelenül édesnek a gyermeki gondolatot és egyszerre rettent meg annak szívfacsaró őszinteségétől. - Lassan elindulhatunk haza, biztosan megjött már hozzánk is az angyal... - rázta meg fejét zavartan. - Tényleg! Biztosan meghozta az ajándékokat! Nashi izgatottan tapsikolt és toporgott egyhelyben, amíg Lucy visszaszerezte átázott sálját, s azonnal türelmetlenül indult meg visszafelé. - Várj meg, ne menj egyedül! Ahogy a gyermek visszafordult anyukája szavait hallva, arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott. Csokoládébarna szemei kíváncsian meredtek Lucy irányába, s még az ugrándozást is abbahagyta. A csillagmágus értetlenül állt a hirtelen nyugodtság előtt, nem értette, mi ütött folyton izgága porontyába. - Anya... - szólalt meg Nashi bizonytalanul - Ott van mögötted apa. Lucy megmosolyogta a kislány viccét, még ha nem is találta különösebben humorosnak. Elsőre édes volt, hogy hasonlóságot vélt felfedezni egy hóember és az apukája között, de továbbra is érzékenyen érintette a téma. Nem akarta hagyni, hogy rendszer alakuljon az ehhez hasonló megjegyzésekből. - Ilyesmivel nem szabad tréfálni, kisasszony - forgatta meg szemeit. - De ő az apukám! - Fejezd be, Nashi! A csillagmágus szigorúan vonta össze szemöldökét, a csöpp gyermek ezzel már tényleg túllépte a határt. Biztos volt benne, hogy nem rosszindulatból mondta, sosem tett volna ilyesmit, még nem érthette, miért nem volt jó vicc, túl kicsi volt hozzá. Komoly tekintettel mutattott a háta mögé, s hogy végleg hitelesítse kijelentését, közös építményük felé is fordult. - Ez egy hóember, nem az a-... Nyomban torkán akadt a szó, ahogy megpillantotta a hóember mellett álló alakot. A sűrűn szállingózó fagyott pelyhek között is azonnal felismerte a széles vállakat és a rózsaszín tincseket. Térdei összecsuklottak alatta, s kezeit arca elé kapva rogyott le a jéghideg hóba. Az első néhány másodpercben nem is akart hinni a szemeinek, azonban amint a férfi közelebb lépett, s ki tudta venni ismerős vonásait, kénytelen volt belátni, nem álmodott. - Natsu... - suttogták ajkai reszketve. Tágranyílt szemekkel nézte, ahogy a sárkányölő szabályosan a földre zuhant előtte, s mielőtt egyáltalán feleszmélhetett volna, már szorosan zárta karjaiba. Nem viszonozta az ölelést, képtelen volt felfogni, hogy valóban itt volt, valóban ő volt az. S ekkor megérezte a fiú kellemesen édeskés illatát, miközben hajának selymes tincsei bőrét csiklandozták, ahogy Lucy nyakába fúrta arcát. - Annyira hiányoztál, Luce - duruzsolta fülébe. Ezer éve nem hallotta a mélyen csengő hangot, s mikor Natsu váratlanul nyakába is csókolt, végleg eltört nála a mécses. Karjai ismét erőre kaptak, és zokogva húzta magához a forró testet, hogy mindketten eldőlhessenek a friss hóban. Nem törődött azzal, hogy kabátja egy pillanat alatt nedvesedett át, hogy a férfi szinte teljes súlyával ránehezedett, egyedül az számított, hogy visszajött hozzá, hozzájuk. - Soha többet ne menj el...Nem engedlek el! A sötétzöld szemek bűnbánóan keresték Lucy tekintetét, s mikor megtalálták, Natsu gondolkodás nélkül hajolt a csillagmágus ajkaira. Keserű, bizonytalan csók volt, a két felnőtt úgy kóstolgatta egymást, mintha még mindig tapasztalatlan fiatalok lettek volna, óvatos, visszafogott puszikat váltottak csupán. Mégis minden benne volt, minden fájdalom és boldogság, amelyet átéltek a külön töltött idő alatt. Egyszerre húzódtak el egymástól, ahogy meghallották az apró léptek zaját, s Lucy tisztán ki tudta venni, ahogy a sárkányölő nagyot nyelt, mielőtt oldalra pillantott volna. Furcsa volt zavartnak látni a mindig magabiztos férfit, ráadásul pont egy pöttöm gyermekkel szemben. De hiába, saját csemetéjük közeledett feléjük, kit legutoljára a kiságyban látott rugdalózni. - Apa...? - döntötte oldalra fejét bizalmatlanul Nashi. - Nashi... Lucy kíváncsian figyelte a két szívének legkedvesebb teremtést, ahogy egymást méregették. Ugyanaz a rózsaszín hajkorona, ugyanaz a érdeklődő tekintet és ugyanazok hidegtől rózsás orcák. - Ne félj, gyere ide nyugodtan - nyújtotta ki kezét a kislány felé és bátorítóan bólintott egyet. A kicsiny lábak bizonytalanul indultak el, Nashi karjait kinyújtva maga elé bújt Lucyhoz először, fejét szorosan a nő havas kabátjába rejtve. Nem volt különösebben szégyenlős, most mégis végtelenül zavarban volt felnőtt hasonmásának jelenlétében. - Na... Nem fog bántani, ne aggódj! A kislány nagy levegőt vett, szemeit szorosan behunyta, majd váratlanul ugrott át anyukája biztonságos öleléséből Natsu forró mellkasához. Mindkét szülőjét sikerült meglepnie ezzel a hirtelen cselekedettel, s míg Lucy azonnal büszkén mosolyodott el, Natsu ajkai is felfelé görbültek. Hosszú, csontos ujjaival finoman simított végig az apró háton, s végtelen lassúsággal, nehogy megijessze Nashit, közelebb húzta magához. - Milyen nagy vagy már, elképesztő - vette szemügyre a kisgyereket alaposan - Gyönyörű lányom van, pont, mint az anyja... Nashi és Lucy arca egyszerre derült fel a bók hallatán, s néztek egymásra. Szokatlan volt a helyzet, hogy nem csak ketten voltak, egyszerre volt furcsa és csodálatos. Csend szállt a kis családra, egyikük sem szólalt meg, némán élvezték az elsöprő boldogságot, a csodát, melyet az angyal hozott. Hiszen angyalok valóban léteztek, minden emberre vigyázott egy-egy, minden felnőttre és gyerekre egyaránt. Azokat az angyalokat, akik az ajándékokat tették a fa alá, anyukáknak és apukáknak nevezték, a szeretetükkel varázsoltak, de csodákra még ők sem voltak képesek. Az a láthatatlan angyalok feladata volt, azoké, akiket nem lehetett rajtakapni karácsonyfa díszítés közben, nem hoztak magukkal semmi becsomagolható boldogságot. A felnőttek arcára jellemzően ők csaltak mosolyt, ők dobogtatták meg a kihűlt, megszürkült szíveket a mellkasukban, hogy egy pillanatra ismét gyermekeket csinálhassanak belőlük.
Így történt hát, hogy Natsu, Lucy és Nashi kézenfogva sétáltak hazafelé a hóesésben. Középen a család legkisebb tagja kacagott fel időről időre, ahogy szülei meg-meglendítették parányi testét a levegőben. Biztonságban volt közöttük, a két mágus szeretettel nézett le rá, s mikor nem láthatta, apró csókot váltottak feje fölött. - Ne haragudj, Luce... Sosem szabadott volna egyedül hagynom téged, főleg nem ennyi időre... - suttogta a sárkányölő - Még azt sem tudtam megírni, hogy egyáltalán jövök. Lucy szavak helyett csupán újabb csókot lehelt szerelme ajkaira. Nem tehetett róla, ha igazságtalannak is találta korábban, minden rossz érzése semmivé vált abban a pillanatban, hogy megpillantotta Natsut. Semmi más nem számított. Most itt volt velük, ez volt a lényeg. - Látom a karácsonyfát az ablakunkban! Ott világít! Anya, apa, megjött az angyal! Nashi hangja az egész utcát bezengte, végigszaladt a villódzó égősorok mentén, az összes mikulás figura mellett, minden táncoló hópehellyel gyorsat keringőzőtt a levegőben, s meg sem állt a messzi park szélén álldogáló hóemberig. A két kavics szem egészen élettől telve ragyogott a fagyos kis teremtmény arcán, s mikor senki sem láthatta, szája is mintha nagyobb mosolyra húzódott volna egy másodpercre.
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Sziasztok!
Ezzel a kis kiugrással szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog karácsonyt kívánni! Remélem, elnyerte a tetszéseteket, ha már ilyen sokat dolgoztam vele! :3 Egyetek sok süteményt és énekeljetek a fa alatt!
