Advent a Pál utcában 2020

2. Fényverseny - Bolnay

Egyszer régen, két örökké rivalizáló mérnök egy borgőzös éjszakán összeszólalkozott a kocsmában, hogy melyikük ügyesebb a szakmájában. A heves vitázásnak egy fogadás lett a vége: ki tudja hamarabb felépíteni Budapest legújabb lakónegyedébe szánt házakat? A két mérnök kinézett magának egy utcát, a közepén húztak egy vonalat, és megegyeztek, hogy aki az utca végétől a vonalig hamarabb elkészül a házakkal, az a jobb szakember.

A demarkációs vonal mentén falat emeltek, hogy ne lássák egymás munkáját, majd hozzákezdtek a feladathoz. Éjt nappallá téve dolgoztak és dolgoztattak. Plusz pénzt ígértek a munkásoknak, sőt saját maguk is beálltak a kétkezi munka elvégzésébe.

A nagy igyekezet mindkét fél részéről hiába való volt, mert egyszere végeztek. Az igazi meglepetés akkor érte őket, amikor lebontották a falat, és az utca közepére tervezett keresztutcának csak egy szűk, alig négy méter széles sáv maradt. A helyzetet még az is rontotta, hogy mindkét mérnök arra az utcára rakta a bejárati ajtót. Rajtuk nevetett az egész város, de még a polgármester is, aki bosszúból Rivális köznek nevezte a zugutcát.

Sok-sok évvel később ennek a keskeny kis utcácskának lett a lakója Kolnay Pál és Barabás Tamás, akik akár csak az utca megalkotói, állandóan rivalizáltak egymással.

A két család majdnem egy időben költözött be, és a fiúk a közelben lévő iskolakomplexum tanulói lettek.

Barabás már az első nap úgy ment haza, hogy Kolnaynál bosszantóbb fiúval még életében nem találkozott. Kolnay állandóan ellenkezett vele, mindig mindent máshogy tudott, és imádta a „fogadjunk, hogy igazam van" mondatot használni. Ennek köszönhető, hogy Barabásnak két napig fájt a gyomra, mert Kolnay azt állította több csokoládét tud megenni egy perc alatt; vagy hogy horzsolás került a térdére, mert Kolnay állítása szerint gyorsabban mászik fára. Ebben mondjuk tényleg igaza volt, Barabás meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy csimpánz. Kolnay erre piros seggű páviánnak nevezte Barabást, és az egymást valamilyen állatnak titulálása szintén a mindennapos veszekedéseik részévé vált.

Kettejük csatározása igazán karácsony közeledtével kezdett elfajulni. Az egész egy ártatlan ablakba rakható világító fenyővel kezdődött. Barabás mindig is szeretett volna egy ilyen díszt a szobájába, és annyira boldog volt, amikor az édesapjától kapott egyet, hogy egyből kirakta a párkányra.

A fenyőalak a szoba felé csak szűrten engedte a fényt, így Barabás kiment a ház elé gyönyörködni. Kolnay nem egészen két perccel később érkezett meg.

– Mi ez? – kérdezte felháborodva.

– Apu vette! Menő, mi? – Barabás büszkén kihúzta magát.

– Tök béna.

– Csak azért mondod, mert neked nincs világító fény az ablakodban.

– Ilyen béna valami nem is kéne az ablakomba. Szerintem vedd le. Ciki.

Barabás végre elfordította a fejét, és Kolnayra nézett. Sötétkék melegítőt viselt, a szemüvege egy kicsit csálén pihent az orrán, de kivételesen az enyhén hullámos fürtök a feje búbján egész rendezetten álltak.

– Vedd le. Tök ciki. – Kolnay dacosan állta Barabás tekintetét.

– Féltékeny vagy – állapította meg Barabás, miután végigmérte Kolnayt.

– Hah! Még hogy én! Ha akarnám nekem is lehetne ilyenem! Sőt! Ezerszer jobb, mint neked!

– De nincsen – tárta szét Barabás a karját. – Már megint menőbb vagyok, mint te. Biztos rossz lehet mindennap ezzel szembesülni.