Advent a Pál utcában 2020

24. Fogadj örökbe egy Vörösingest!

Boka fáradtan mosolyogva húzta be a könyvtár ajtaját. A könyvtáros néni sokáig hálálkodott neki, amiért nem csak a saját, de a többiek könyvét is összeszedte és mindegyiket visszahozta. Zsebre tett kézzel ballagott a kihalt folyósón. Délutánonként már nagyon kevesen tartózkodtak az iskolában, főleg így két héttel a karácsonyi szünet előtt. Boka is türelmetlenül várta a karácsonyt, de nem az ajándékok miatt. Jobban szerette, hogy együtt van az egész család, a szűk és a fogadott is. A Pál utcai fiúk között olyan szoros barátság alakult ki, hogy már úgy tekintettek egymásra, mintha testvérek lennének. A szüleik is összebarátkoztak és karácsonykor Cseléék hatalmas budai házában közösen ünnepeltek. Hiába töltötték együtt az összes napot az iskolában, ezek a közös nagycsaládos karácsonyok mások voltak.

Az egyik teremből beszélgetésfoszlányok hallatszottak ki, és Boka gondolkodás nélkül tovább sétált volna, ha az egyikben nem fedezi fel Áts Feri jellegzetes, szigorú hangszínét.

Áts Feri a C osztályba járt a bandájával együtt, és Vörösingeseknek hívták magukat, igaz, vörös ingben Boka csak egyszer látta őket. A két csapat gyakran háborúzott és rivalizált egymással. Boka a könnyen megszerezhető hadiinformáció reményében lopódzott az ajtóhoz.

– ... hadakozzál már! Mutasd! – mondta Áts Feri parancsolóan.

– Nem olyan vészes – sóhajtott Szebenics. – Csak egyet kaptam. A második elől sikerült elhajolnom.

Boka egy iskolai kupákat kiállító szekrény mögé bújt, hogy jobb rálátása legyen a teremben zajló eseményekre. Szebenics az egyik pad tetején ült, Áts Feri mellette állt és a fiú arcára szorított valamit.

– Már reggel el kellett volna mondanod! Akkor hamarabb tudtam volna rá jeget szerezni.

– Amúgy honnét van a jég? – kérdezte Dávid, a fiatalabbik Pásztor, aki a testvérével együtt egy cipő fölé hajolva munkálkodott.

– A konyháról – vonta meg Feri a vállát. – Kikapartam a fagyasztóból.

Pásztor Ádám meghajlította a cipő talpát, bólintott, aztán visszaadta Wendauernek. Utóbbi volt a legkisebb a brigádban. Törékeny alkata és hófehér bőre miatt Bokát egy porcelán babára emlékeztette. Egy szegény, beteges, elesett porcelán babára. Náluk Nemecsek volt a törékeny, de Nemecseknek egészéges, pirospozsgás volt az arca. Hiába vívtak állandóan csatákat és akarták legyőzni a másikat, Boka mindig figyelmeztette a fiúkat, hogy Wendauerre vigyázzanak.

– Tessék, pár hétig bírni fogja, de próbálj rá vigyázni. – Pásztor Ádám beletúrt a Wendauer hajába, amíg a fiú a cipőjét kötötte.

Boka nem igazán értette, mi történik. Miért kell jég Szebenics arcára, és mi történt Wendauer cipőjével, amihez ragasztó kell?

– Miért kaptad a pofont? – kérdezte Dávid.

– A Tesco újságban láttam egy ajtódíszt, és gondoltam, ha telt vodkára, akkor talán... – Szebenics lehajtotta a fejét.

– Jobb, ha nem hergeled apádat. – Feri vetett egy utolsó pillantást Szebenics arcára.

– Mi ebben a hergelés? – kérdezte Wendauer. – Szebenics csak karácsonyozni akar.

– Wendauer, ne kezdjük ezt megint. – Pásztor Ádám csitítóan megpaskolta a barátja vállát, de a pöttöm fiú elhúzódott az érintés elől.

– Mi a baj azzal, hogyha egyszer mi is normális karácsonyt akarunk? Azt a hülye dolgozatot is utálom minden évben megírni, karácsony estém otthon! – mondta indulatosan Webdauer. – Jobban szenvedek vele, mint a kémiával, pedig ahhoz tényleg hülye vagyok! Egyszer úgy megírnám a valóságot a fűtetlen lakásról, Szebenics iszákos szüleiről, Pásztorék erőszakos apjáról, Átsék üres konyhájáról, a karácsonyfamentes ünnepről, az állandó éhezésről, szakadt ruhákról és a szeretet teljes hiányáról! Megnézném a pápaszemes Rácz fejét, amikor elolvassa!