Roseanne, az elátkozott gyermek

Áldás és átok - első fejezet

- Oh, Tom, már itt is van? Későbbre vártam. - egy gyönyörű, szinte fehér hajú fiatal nő nyitott ajtót Tom Riddlenek. Tom régóta készült erre a találkozóra, minden pillanatát előre eltervezte, tökéletesen kellett sikerülnie.
- Üdvözlöm, Ruby. Örültem a meghívásnak, bevallom, nem bírtam tovább várni. - Tomnak meg kellett győznie a nőt, el kellett érnie, hogy teljesen megbízzon benne, elvégre ez volt az egyetlen esélye, hogy megszerezze azt a serleget. Hugrabug Helga serlegét, amire már olyan régóta fájt a foga. Most itt volt a lehetőség, hogy valaki önként adja át neki. Ez a nő, Ruby Harriet Smith pár héttel ezelőtt örökölte minden vagyonát anyjától, aki valódi műkincsgyűjtő volt. Persze Rubynak fogalma sem volt, hogy a csecsebecséi mennyit érnek pontosan, Tomnak ezért volt tökéletes alany a tervéhez. Tudta, hogy Ruby csodálta őt, sokszor járt a boltba, ahol Tom dolgozott, a Borgin és Burkesbe, mindig hatalmas érdeklődést mutatott a férfi iránt és szinte sosem vett semmit, azért ment oda, hogy láthassa Tomot. Csupán viszonoznia kellett ezt az érdeklődést és tudta, hogy Ruby bármit megtenne érte.
- Jöjjön beljebb, kérem. Készítsek teát? - Ruby szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy Tom be tudjon lépni és már ment is a konyhába.
- Igen, kérlek. - válaszolt Tom miközben leült egy karosszékbe és körbepillantott a szobában. A helyiség szinte minden berendezése és dekorációja egy vagyont ért. Voltak ott kupák, ékszerek, egy volt-nincs szekrény, arany gyertyatartók és kristály csillárok de Tomot nem hatotta meg egyik sem, egyre csak azt a serleget kereste a szemével.
- Micsoda kincsek vannak itt, Ruby. Igazi szakértő lehet, igazam van? - Tom áthatóan nézte Rubyt egy mosoly kíséretében, miközben a nő letette elé a csésze teát, zavarában majdnem a szőnyegre öntötve az egészet.
- Jajj nem, én nem tudom... én nem tudok ezekről semmit. Édesanyám, Hebsibah Smith, imádta a régiségeket. Én nem akartam ezektől megválni, tudom, hogy neki sokat jelentettek. - motyogott. - De nem a családi történeteim érdeklik, miért akart találkozni velem, Tom?
- Tegeződhetünk, kedves? Kellemesebb lenne az időtöltés. - terelte el a témát Tom. Hátrasimította ébenfekete haját, Ruby pedig minden mozdulatát figyelemmel kísérte, pont ahogy Tom szerette volna. Megmosolyogta a nő viselkedését.
- Természetesen. - Ruby jól láthatóan fülig pirult.
- Biztosra veszem, hogy lenyűgözne a csalája története, talán egy másik alkalommal erről is szót ejthetünk, azonban tényeg más ügyben jöttem ma. - Tom letette a csészéjét a dohányzóasztalra ahogy komolyabbra fordult a szó. Most nagyon kell vigyáznia, ezen a pillanaton múlik minden.
- Remélem tudod, hogy amire szükséged van, az messze a legértékesebb darab anyám gyűjteményében. Nem értek sokat a régiségekhez, de ezt azért még én is tudom. Bárki egy vagyont adna nekem ezért, miért pont neked kéne adnom, Tom? - a férfi kissé meglepődött a válaszon, nem gondolta volna, hogy a nő tudja, hogy mit szeretne tőle, azt meg főleg nem, hogy azt is tudja, hogy amiért jött, nagyon értékes tárgy, de nem törhetett meg itt, még volt esélye mgeszerezni.
- Mit szeretnél tőlem? Mit kérsz a serlegért cserébe? - tért a tárgyra Tom.
- Nézzük csak. Nem kérem a pénzed, nem lenne elég rá. Mit tud nekem ajánlani egy fiatalember, akinek gyakornoki munkája van egy régiségkereskedésben, de Hugrabug Helga serlegét szeretné magáének tudni. - Ruby huncutul mosolygott, ami nagyon nem tetszett Tomnak, de muszáj volt tovább puhítania a nőt.
- Tehát tudod, hogy fontos nekem az a serleg. Igazából a markodban tartassz. - mondta tettetett idegességgel a hangjában Tom. - Bármire rá tudnál venni, te is tudod.
- Oh, én igazán nem akarlak kihasználni. Szimpatikus vagy, szivesen megismernélek jobban. Mi sem lenne jobb kezdet, mint egy közös éjszaka? Ezt kérem, Tom. Téged kérlek a serlegért. - Ruby félve mosolygott Tomra, nagyon bízott benne, hogy megtenné ezt a serlegért, de ettől függetlenül kételkedett magában. Régóta várta már, hogy valahogy léphessen a férfi felé és tudta, hogy ez a tökéletes alkalom, muszáj volt megtennie.
- Ennyit kérsz? Engem a serlegért? Ilyen sokat érnék? - Tom nem hitt a fülének de próbálta leplezni diadalittas mosolyát. Minden amit a serlegért kell tennie csupán egy éjszaka ezzel a nővel majd elég eltűnnie az országból, pont ahogy előre eltervezte. Megteszi amit Ruby kér, majd soha többé nem kerül a szeme elé.
- Számomra ennél sokkal többet. De igen, ezt kérem a serlegért.
- Hát akkor - Tom mélyen Ruby szemébe nézett majd elmosolyodott - legyen, ahogy szeretnéd, kedvesem.

Hosszú idő telt el mióta Tom Londonban járt Ruby Smithnél, 17 hosszó hónap, azóta a világot járta, eszébe sem jutott a nő utazásai során. Az összes eltelt nap közül pont azon az egyetlen egyen kellett megjelennie. 1981. október. 31. A Tom Riddle név már nem sok embernek mondott bármit is, más néven ismerték az egykor jóképű, elbűvölő férfit az emberek. Voldemort nagyúr. Egy név, amitől mindenki rettegett, olyannyira, hogy az emberek kimondani is félték. Voldemort épp azon a napon Godrick's Hollowba tartott, a Potter családdal volt dolga. Magabgiztosan lépdelt a ház felé, semmi más nem járt a fejében csak az, hogy perceken bellül senki nem fenyegetheti a hatalmát, amikor felbukkant ő.
- Tom! - szólt egy elfúló hang a sötétből. Voldemort megtorpant, nagyon régen nem nevezte így őt senki, megismerte a hangot természetesen, de nem tudta elképzelni, hogy miért éppen most zavarja meg őt a nő a dolgában.
- Mit keresel itt Ruby? - fordult a hang felé és a sötétet páztázta.
- Téged kereslek. Igazából már nagyon régóta kereslek. Miért tűntél el? - Ruby nem lépett ki a sötétségből, jobbnak tartotta egyenlőre rejtve maradni.
- Semmi dolgom veled, tűnj innen amíg szépen mondom. - próbálta megőrizni a nyugalmát a sötét varázsló, de nehezére esett. Éppen meg kellene ölnie James és Lilly Potter fiát de helyette egy buta tyúkkal kell csevegnie az utca közepén.
- Van dolgod velem, Tom. - Ruby habozott még kicsit, de előrébb lépett így az utca fénye megvilágította a nőt. Szinte semmit nem változott azt leszámítva, hogy felpuffadt szemeiben könnyek ültek, szinte biztosnak tűnt, hogy nem telt el számára nap sírás nélkül, amióta utoljára látta Tomot. Voldemortnak először a nő arca tűnt fel, csak később vándorolt lejjebb a tekintete a nő karjaira, amitől rögtön elakadt a lélegzete. Ruby egy pár hónapos csecsemőt tartott a kezében, aki békésen aludt. - A tiéd... A miénk.
- Nekem nincs gyerekem, vidd innen, vagy őt is megölöm. - próbált tiltakozni. El sem merte képzelni, mekkora problémával járhat ha a világ megtudja, hogy a Sötét Nagyúrnak van egy lánya.
- Kérlek, Tom, hallgass végig. Én sem így képzeltem ezt. Nem akartam gyereket, főleg nem tőled, de így alakult. Kérlek, ne légy ilyen kegyetlen vele. Még olyan pici. Azt akartam, hogy találkozzon az apájval. Már tudom, hogy hiba volt idejönnöm, de kérlek, ne bántsd őt! - Ruby szinte könyörgött, egyetlen boldogságforrása a kislánya volt az utóbbi évben, bármit megtett volna, hogy felnőhessen bologságban és szeretetben. Voldemort elgondolkodozz. A világ nem tudhatja meg, hogy a lány létezik de mègsem ölheti meg. Jól jöhet még.
- Rendben. Őt nem bántom. De téged nem engedhetlek el, még elkotyognád, hogy kié a gyerek. - Voldemort Rubyra szegezte a pálcáját.
- Várj! Egy valamit had kérjek tőled még. Kérlek tartsd meg a nevét. Roseanne Ruby. Had maradjon egy kicsi belőlem ezen a világon. - Ruby remegni kezdett, végigtekintett az életén egy szempillantásban, eszébe jutott minden boldog és fájdalmas pillanata. Nem érezte, hogy maradt még neki jövő ebben a világban, elfogadta a sorsát. Behunyt szemmel várta, hogy elhangozzon az átok.
- Avada Kedavra! - Ruby egy szempilantás alatt összerogyott a kislány a karjaiból a mellkasára hullott, amitől ő is felébredt végre. Voldemort lassan közelebb lépdelt hozzá és felé hajolt. A kislány hatalmas kék szemével egyenesen Voldemort szemeibe bámult. Ugyan olyan világos, levendulaszínű haja volt, mint az anyjának. Apjára csak fakó, szinte átlátszóan világos, szürkés bőre emlékeztetett. Először mintha mosolygott volna, majd mikor Voldemort szemei egyszercsak rubinvörössé váltak lassan elkerekedtek az ő szemei is félelmében és sírva fakadt. Voldemort felemelte pálcáját és egy intéssel a pokrócára varázsolta a szöveget: 'Roseanne Ruby, 1981. 04. 28.' Csak nézte pár pillanatig a feliratot, átgondolta mégegyszer tervét, csak reménykedni tudott, hogy minden úgy fog menni, ahogy eltervezte, de ez volt a legjobb, amit tehetett. A kislány felé hajolt, szívére szegezte a pálcát és egy bonyolult varázslatot kezdett mormolni, amitől a lány egyre jobban sírt, de Voldemortot nem hatotta meg. Mikor végzett, felállt, egy suhintással eltűntette Ruby holttestét és folytatta, amiért idejött, a Potter-ház felé vette az irányt a kislányt otthagyva a hideg földön, egyedül, szívszorító zokogás közepette.