This girl is on fire //Lεο Vαιdεz χ rεαdεr//

Égető probléma

[B1/N] vagy [B2/N] = Bátyád neve (ha nincsenek olyanjaid, akkor most lesznek)

🔥Leo🔥

Egész úton, miközben [T/N]-t vittem haza, azon gondolkodtam, hogy most akkor hogyan tovább. De közben figyelnem kellett az útra is, mert Festus-on ültünk.

Az életem egyetlen igazi értelme éppen elhagyni készül engem. Vissza akar térni a normális életébe, elfelejteni a Tábort, az ott átélt jó és rossz élményeket egyaránt. És még szerény személyemet is. Ez azért elég elszomorító.

Persze, megtehettem volna, hogy nem viszem haza. De akkor fenn állt volna a veszélye, hogy [T/N] megszökik, és útközben megöli valamilyen szörny. Ezt én nagyon nem akartam.

Út közben folyamatosan kérdezgettem [T/N]-t, hogy esetleg nem gondolta-e meg magát. A válasza mindig egy határozott ,,nem" volt.

Mikor leszálltunk egy erdő szélén, elég közel [T/N]-ék házához, még egyszer, utoljára megkérdeztem.

- Biztos itt akarsz maradni? Nem jössz inkább vissza velem a Táborba?

✨Reader✨

- Még mindig tartom magam a 100%-os ,,nem"-emhez - válaszoltam szomorúan.

Leo is nagyon rossz hangulatúnak tűnt. De, halványan elmosolyodott, majd előhúzott egy ökölméretű kis bronztojást, és a kezembe nyomta.

- Ezt a bronztojást csak akkor keltesd ki, mikor senki sincs otthon - mondta - Elég csak egy gyertya lángjába tartani néhány percig. A meglepetés utána jön.

- Oké...

- Viszlát, [T/N] [V/N], Artemisz lánya. Örülök, hogy megismertelek - mosolygott Leo, majd közelebb lépett, és szorosan megölelt - Oszt aztán ne felejtsd el a legjobb barátod, a csodálatos, és tüzes Leo Valdezt!

- Ígérem, nem fogom - nevettem el magam, majd egy másodpercnyi habozás után közelebb léptem Leo-hoz, és egy puszit adtam az arcára. Mindketten elvörösödtünk (, Valdeznek pedig kigyulladt az orra hegye is úgy mellesleg).

Végignézem, ahogyan Leo újra felszállt Festus-ra, majd a robotsárkány kitárta a szárnyát, és elrepül a gazdájával vissza, a messzi messzi (galaxisba) Félvér Táborba. Már most hiányzik.

Könnyeimet visszatartva rohantam a házunk felé, ami csak három utcányira volt az erdő szélétől. Mikor a kapuhoz értem, észrevettem, hogy a szüleim Toyotája nincsen a hídon. Tehát ők sincsenek itthon.

- Hello! - kiáltottam be, miután bejöttem a bejárati ajtón. Néma csönd fogadott - SZEVASZTOK, TI PARASZTOK!!!

Ne nézzetek rám, én mindig így köszönök otthon, ha éppen távol vannak az ősök.

- Húgi...? - lépett elém az egyik bátyám, [B1/N]. Szeme csodálkozásról, és megkönnyebbülésről árulkodott - Hiszen te élsz!

Felkapott, és egy jókora medveölelésben részesített engem. Mondtam már, mennyire szeretem a bátyám, ha éppen halálra akar ölelni?

- [B1/N], mi...? - lépett be a helyiségbe a másik nagytesóm, [B2/N] - [T/N]! Hát végre megkerültél!

Ő is szorosan megölelt engem.

- Hé, nem kapok levegőt - nevettem.

****
Eddig történt: [T/N] egész nap elszórakozott a két bátyjával. Közben a szülei is hazaértek, akik hasonló örömmel, és lelkesedéssel fogadták elveszettnek hitt lányukat. Most éppen este van, mindenki a kandalló előtti fotelben (illetve a padlón) ül. Ég a tűz, melegíti a házat.