TMNT Tini Ninja Teknőcök

Érzelmi kavalkád

Az éjszaka közepén Lucy hangos ordibálásra riadt fel. Magához szorította a kispárnáját, majd kótyagosan kisétált az előtérbe, ahonnét a hangokat hallotta. Szecska mester igencsak paprikás hangulatban kiabált a 4 teknőcfiúval, akik persze egymást védve nem mondtak semmit, csak lesütött tekintettel hallgatták a szidalmat.

- Édesapa, mi ez a kiabálás? - kérdezte a patkányt. Nagyon késő van már!

- Menj vissza aludni nyugodtan gyermekem! - ütött meg egy lágyabb hangnemet Szecska. Ti négyen, irány a hashiba!!! - mennydörögte a srácoknak, akik nyögvenyelősen feltápászkodtak a földről és az említett helyiség felé kullogtak.

Lucy hallotta, ahogy a sensei az orra alatt dünnyögi mérgesen, hogy felmentek a fiúk a felszínre. Ezen információ tudatában már nem akart visszaaludni, ezért a teknőcök után ment a hashiba. A srácok már elhelyezkedtek a kerek terem egy-egy pontján, hogy "elszenvedjék" a büntetésüket. Lucy pedig középre ült lótuszülésbe, és szigorúan egy pontra meredt. Szecska mester meglepve konstallálta a lány jelenlétét, de nem szólt közbe, hiszen akárhányszor megbüntette a fiúkat engedetlenségükért, Lucy ugyanúgy velük tartott.

- Sensei, majd én ügyelek rájuk, nyugodtan lepihenhetsz! - mondta a lány halkan, fel sem nézve merengéséből.

- Erre szükséged lesz! - nyújtott felé egy termoszt a patkány.

- Kávééééé! - ujjongott a lány. Apa, te vagy a legjobb!

- Úgy gondolom, hogy elég hosszú időt vesz igénybe, mire kinyögik hol voltak az éjjel! Extra erősre főztem, csak neked! - kacsintott a sensei, majd távozott a teremből.

Lucy egyből ráhúzott a termoszra.

- A legjobb dopping a világon, felpörget és erőt ad! - mondta mosolyogva. De azért most már igazán elmondhatnátok, hogy miért mentetek fel? - fordult a teknőcök felé.

A fiúk makacsul hallgattak.

- Szép mondhatom! Engem meg kihagytatok a buliból! - herkent fel mérgesen Leonardo felé pillantva. Mégis mióta szakadtatok le ennyire rólam? Ja, értem már! Ne szóljunk a kicsi, gyenge, ember Lucynak, hogy felmegyünk a felszínre, mert a végén még ott hagyna minket mutáns teknősöket a francba, és az emberek között élne tovább! - a végén már üvöltött. Ennyire nem ismertek? Együtt nőttünk fel a fenébe is! Az persze igaz, hogy mellettetek labdába se rúghatok, se erőnlétileg, se bárhogy máshogy, de akkor is próbálok lépést tartani, még ha lehetetlen feladat is, és közben megpróbálok nem útban lenni!

- Nem vagy útban Lucy! - szólt közbe Michelangelo.

- Akkor szóltatok volna, hogy felmentek! Ennyit róla!

Lucy mérges volt, nem kicsit, nagyon. Ennyire még sohasem érezte magát haszontalannak.

Még sohasem járt fent a felszínen, ezért most nagyot csalódott a fiúkban, hogy nem vitték magukkal. Szerette volna látni igazából New Yorkot, a várost, aminek a csatornáiban éltek. Az igazi szüleiről semmit sem tudott, de szinte nem is akart tudni. Amikor még régen, egészen kicsi korában megkérdezte egyszer Szecska mestert a szülei kilétéről, a patkány csak annyit válaszolt neki, hogy a csatornában találta, és fogalma sincs róla, hogyan került oda. Lucy azóta soha nem kérdezett rá újra. Úgy gondolta, hogy valami oknál fogva nem kellett a szüleinek, de azt végképp nem értette, hogy akkor miért pont a csatornába dobták, ha nem szerették.

Most ugyan nyomorultul vívódott magával, senkinek nem kell, akkor mi a francért van a világon. Már megint a sötét gondolatok uralták elméjét, ezért hogy elterelje a figyelmét ezekről a keserű érzésekről, behunyta a szemét és elmélyedt a belső világában. Elképzelte megint, hogy egy gyönyörű tó partján üldögél a virágzó Sakura fák alatt, és nézi a felkelő, majd lenyugvó Napot. Itt a képzelete szülte világban nem érzékelte az idő múlását, így elég furcsa volt "felébrednie" a sensei hangjára, miszerint, már vagy 11 órája vannak a hashiban. Lucy éberen figyelte, ahogy a patkány a középen lévő asztalra tesz egy óriás pizza dobozt, amiből isteni illatok terjengtek. Végül Mikey elköpte a nagy igazságot, valami April O'neilről, meg a Láb klán nevű bűnszervezetről.

- Találjátok meg Aprilt! - mondta indulatosan Szecska. Lucyt is vigyétek magatokkal! - tette hozzá a lányra kacsintva, mivel kihallatszódott a pár órával ezelőtti kiabálása.

- Ez az! - üvöltötte diadalittasan a lány. Irány a felszín!

Amíg Donatello a számítógép előtt ülve megkereste, és meghackelte April gépét, addig Lucy átöltözött. Egy testhez simuló sötétzöld legginset, hozzá egy valamivel világosabb top felsőt vett fel, amiből kilátszódott a hasa. Lábaira térdig érő fekete, fűzős csizmát húzott. A kamáit keresztbe tette a hátára erősített bőrszíjakba. A derekára egy bőrövet csatolt, amin körbe shurikenek és dobótőrök sorakoztak, a hatékonyság végett. A homlokára pedig egy zöld szalagot kötött. Ilyen formán ment le az alsó szintre, ahol a fiúk már várták indulásra készen.

Donatellonak majd kicsúszott a szeme a látványtól, még sohasem látta ebben a szerelésben.

Raph elismerően hümmögött Lucy belépőjén, főleg hogy a szeme sarkából látta, Donnie-nak problémát okoz még a levegővétel is. Leo a fejét ingatta. Mikey pedig közelebb ment hozzá, jobban szemügyre véve a lányt.

- Akkor indulhatunk? - kérdezte Lucy, megunva a bámulást.

Leonardo intett a kezével, hogy igen, így a népes társaság elindult megkeresni Aprilt. Raph kicsit aggódott Lucyért, hogy képes lesz-e követni az ő tempójukat, de ahogy felértek a felszínre, és elkezdtek a tetőn ugrálni, a lány annyira belejött a parkourözésbe, hogy néhány alkalommal megelőzte őket. A nagyobb távolságú ugrásoknál Mikey karon ragadta a biztonság kedvéért, de sikeresen vették az akadályt. Donatello persze mögöttük ugrált, hogyha baj van, tudjon reagálni a váratlan helyzetekre, de közben legalább stírölhette a lány formás fenekét, és a kecses mozgását.

- Jól vagy tesó? - kérdezte meg tőle hirtelen a mellette ugráló Raphael.

- Kikészültem, teljesen! - válaszolta a fiú elcsigázva.

- Látom rajtad, de tudod, most nem teperheted le! - vigyorogta a fiatalabb teknős.

- Pedig ha tudnád, miket művelnék vele ebben a pillanatban... legszívesebben... ááá hagyjuk, mert bekattanok menten!

- Bírd ki még egy kicsit tesó! Ha ezzel az üggyel végzünk, bevallhatod neki, hogy mennyire szereted, és hogy mennyire kívánod!

- Raph, elég! Így nem tudok összpontosítani, ha ilyeneket mondasz!

Szerencsére a köztük elhangzott beszélgetést senki sem hallotta, mert a többiek el voltak foglalva Lucy megfigyelésével.

*****

Raphael már régóta tudott Donatello mély érzelmeiről. Nagyjából 3-4 évesek lehettek, amikor tudatosult a fiúban, hogy máshogy szereti Lucyt, mint a testvéreit. Ha játszottak is, vagy bármit is csináltak, akkor érezte magát igazán boldognak, ha látta a lányt mosolyogni. Ahogy teltek az évek, egyre mélyebb érzelmeket vélt felfedezni magában. Már nem volt elég a mosolya, sokkal többet akart. Elért arra a szintre, hogy inkább a gépeivel, és az állandó bütyköléssel terelte el a gondolatait a fájdalmáról. Igen. Fájó szerelem az övé. Minden nap összeszorította megkínzott szívét a kín, hogy nem érhet úgy hozzá, nem csókolhatja meg. Pedig oly sokszor elképzelte már, hogy odaáll elé, elmondja, mit érez, aztán megcsókolja, szenvedéllyel, hogy még ellenkezni se tudjon. Aztán ha Lucy is viszonozná a szerelmét, magasabb szintre emelné a bimbózó kapcsolatukat. Donnie a tinédzserkorba érve eljátszott párszor a gondolattal, milyen lenne szeretkezni vele. Az ilyen képzelgéseknek rendszerint hideg zuhany volt a vége, alig bírt magával, forrt a vére az édes kíntól. Raphaelnek persze minden részletről beszámolt. Tudta, hogy az öccse nem adja tovább senkinek ezt a bizalmas információt. Ez kettejük titka lett.

*****

Hamarosan megérkeztek arra a helyre, ahol April várta a teknőcöket. Miután megbizonyosodtak arról, hogy valóban April az, Raphael zsákot húzott a fejére, hogy semmit se lásson a csatornába vezető útból, és elindultak visszafelé.