𝑹𝒐𝒎𝒆𝒐 𝒂𝒏𝒅 𝑱𝒖𝒍𝒊𝒆𝒕 ♡ sᴜɴᴀ ʀɪɴᴛᴀʀᴏ ғғ.

𝟏𝟎.

Az ajtócsapódás hangja síri csendet hagy maga után. Gondolataimtól túltengő fejem majd belefájdul a sok merészebbnél-merészebb teóriáimba, amik nemhogy nem életszerűek, de meg sem történhetnek. Kissé összezavart a nemrég lezajló jelenet, eddigi nyugodalmas hozzáállásom a barátságunkhoz megszűnt létezni. Nem tudom egyáltalán nevezhetem ezt tovább barátságnak. Tömérdek kérdésem lenne hozzá, ha lenne elég merszem feltenni őket. Talán meg is tudnám nevettetni azzal, hogy most afelől érdeklődnék, hogy ő mégis hogyan tekint rám. Lehetetlen elfogadnom azt a hülye elméletet, hogy talán többet érez irántam, mert ez nem igaz. Tudomásom van róla, hogy tetszik neki valaki, de nem fordul felém annyi bizalommal, hogy el is mondja. Meg, ha meg is kérdezném az érzéseiről, valószínűleg egy visszakérdéssel kezdene, hogy tán én vagyok-e az, akinek más szándékai vannak. Pedig nekem nincsenek, hiába volt ott az a pillanat, mikor minden ellenkezésem abbamaradt és vágytam arra, hogy megtörténhessen köztünk egy olyan dolog, mely tiltott számunkra.

Azonban az is egy nagy kérdőjel, hogy ő volt az a fél, aki kezdeményezte volna a csókot. Hiába tudom, hogy a szíve már másé, ez akkor is egy megkérdőjelezhető dolog számomra, hiszen, ha neki valóban egy olyan osztálytársunk tetszik, aki nem én vagyok, akkor miért akart velem, egy barátjával, ilyen dolgot csinálni?

Biztosan csak a pillanat hevében cselekedett úgy, ahogy. Nem kellene túlgondolnom ezt, ugyanis én sem bárminemű romantikus identitásból akartam, hogy az a bizonyos dolog megtörténjen. Lehet, hogy csak egy pillanatra, de én magam is vágytam a szeretetre és szükségének éreztem, hogy megcsókoljon. Kicsit önzőnek érzem így a dolgot, de hiába kérném vissza, ami hét hónapja elmúlt, hiszen az már rég a másik, régi életem részét képezi. Ugyan azt otthagytam, de még mindig visszavágynék. Ideje lenne mostmár lapozni és nem arra a faszfejre gondolni, aki elferdítette a világnézetem.

Valójában az önmagam marcangolására jutó idő körülbelül egy kétperces időtartamba helyezhető, az egyetlen dolog, ami kizökkent ebből a mélyen koncentrált állapotból az az, hogy megérzem magamon a tőlem két méterre álló tekintetét. Automatikusan is a gondolataim fő témája felé pillantok, s ezzel egyidőben szemkontaktus áll be közöttünk. Azonban most ez nem egy szokványos „egymás szemébe bámulunk, hátha azzal elérek valamit" dolog volt, mikor ő többnyire azokkal a jeges szemekkel méreget, én meg próbálok a lelkéig hatolni az enyémekkel. Most ő az, akinek a tekintetébe bizonytalanság férkőzik, én pedig érzelemmentesen méregetem őt. Pár másodperc telik csak el ily módon, ugyanis a zaklatottabb fél jobbnak látja a földet tanulmányozni. A csend megtörik, jobbnak vélem lezártnak tekinteni ezt az ügyet. Nem is történt semmi és nem is fog. Ezen nincs mit tárgyalni.

—Az előbbit... felejtsük el. Vegyük úgy, hogy meg sem történt — teszem a javaslatot, mire egy bólintást kapok válaszul.

—Még mindig nem értem miért engedted el — tekint a helyiség kijárata felé, s ezzel együtt egy új, számomra sokkal kellemesebb témát kezdene el boncolgatni.

—Ez nem elengedés, drága egyetlen aloe verám... Csak támogattam, hogy hozzon saját maga döntéseket és hagyja figyelmen kívül a hülye bátyját — teszem a vállára a kezem, együttérzésem jeléül, de ismételten visszavág.

—Oi! Eukaliptusz! — kapok pár bosszúra éhes pillantást, amitől akaratom ellenére is elmosolyodok. Meg kell mondjam, szeretem, ha nem hagyja figyelmen kívül a piszkálódásaim.

—Már hiányzott, hogy így hívj — kuncogok fel rajta. Mintha csak tegnap lett volna... Bár, tényleg akkor volt — Különben ilyen módszerekkel szeretnéd becserkészni a kiszemelted is? — térek rá egy olyan dologra, amire rettentően kíváncsi vagyok. Érdekel, milyenek is lehetnek egy szerelmes Suna Rintaro gondolatai. Ezek csupán ábrándok, mivel biztos vagyok benne, hogy nem nyílik meg a szívében lapuló gondolatok megosztásához, azonban igyekszek minél többet kiszedni belőle. Amennyire ismerem, remekül el tud térni az eredeti témától, ahogyan én is, így nem lesz könnyű dolgom vele szemben.

—A ki-... Micsodám? — Pontosan erre céloztam az imént.

—Tudok én mindent, nem kell játszanod a hülyét — paskolom meg a vállát egy sunyi mosollyal az arcomon — Samu küldött egy videót amiben Atsumuval kergetőztök és egymás szerelmi életével támadjátok egymást. Kicsit fáj azért, hogy engem nem avatsz bele a romi kis ügyeidbe, de persze ha a húgodéról van szó, egyből hívsz. Hogy is van ez? — dramatizálom túl a helyzetet, miközben egy nagy lépéssel eltávolodva tőle elfordulok, s játszom a durcikirálynőt. Hogy Yuriko mikre nem tanít meg engem...

—Mert az én szerelmi életem nem fontos — ad választ halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy tisztán értsem minden szavát.

—Oh, drága aloe verácskám, hogy mondhatsz ilyet? Mesélj csak álmaid fikuszáról — invitálom egy hosszabb beszélgetésbe, miközben a nappali felé veszem az irányt, hogy majd a kanapén elnyúlva, egy kényelmesebb környezetben zajlódjon le ez a nem mindennapi társalgás. A szobanövényes poén csak hab a tortán, s lehet, hogy a másik fél ezt nem értékeli, én különösen jól szórakozok magamban egy-egy ilyen vicc elsütése után.

—Aki igazából egy eukaliptusz — ennek hallatán megáll bennem az ütő, s majdnem egy rongybabaként hullottam volna a padlóra, ha időben meg nem találom az egyensúlyom, jelen esetben, a kanapé támlájára támaszkodva mentem meg magam a sérülésektől. Bár hasonlóan halkan mondta ezt, mint az előbb is, remélem csak a fülem rossz és tényleg nem ezt ejtette ki a száján.

—Hogy mi?

—Azt mondtam Eufrátesz — ismétli meg, amit az imént mondott, amitől visszaszáll belém az élet. Azonban kérdésem adódik, s miközben először én, majd ő, helyet foglalunk az ülőalkalmatosságon fel is teszem azt.

—Miért pont Eufrátesz? — miután törökülésbe helyezkedek a kényelmes ülésen, teljes testtel felé fordulok.

—Mert ő éltet... Tudod, meglocsolja azt a szerencsétlen aloe verát a hátsó padban — tesz úgy, mintha nézne valamit maga mögött, azonban pontosan tudom, hogy ez csak egy trükk, hogy ne lássam őt elpirulva. Kár, mert bizony engem érdekelne Suna Rintaro vörösre gyúlt pofikával.

—Ugye azzal tisztában vagy, hogy egy aloe verát nem kell gyakran öntözni, mert az árt a növénynek? — hozakodok elő a nagy tudásommal, mely a google létezésének és a kíváncsiságomnak volt köszönhető, mikor előhozakodtam az aloe verás metaforával.

—Szeretettel öntöz — korrigálja magát egy köhintéssel körítve.

—De nyálas vagy! — kuncogok rajta egy sort, miközben játékosan az oldalába bökök. Az áldozatom fájdalmasan, prostituáltakat megszégyenítve felnyög, s miután eleget dörzsölgeti a fájó pontot -miközben én nagyot nevetek rajta- hirtelen engem is támadás ér, hátralök és időt nem hagyva, hogy vissza felegyenesedjek a kanapé kényelmes üléséről, melyen a hátam olyan kényelmesen elterül, felém mászik. Ez egy elég félreérthető szituációt szül, s mivel nem tudok kikeveredni alóla, muszáj valami megjegyzést tennem.

—Ilyet nem Eufrátesszel kéne csinálnod?

—Fogd be — szolgál egy rettentő hasznos, kérdéshez illő válasszal, majd meg sem várva a következő, hasonlóan perverz megjegyzésem, a körülbelül hat számmal nagyobb pólóm alá nyúlva elkezdi csikizni az oldalam. Telibe találja a gyengepontom, így azonnal kitör belőlem a nevetés. Próbálom letolni magamról kezeit, melyek még nem is olyan régen még anyaggal borítva érintették azt a tájékot, azonban túl erősnek bizonyul ahhoz, hogy megállítsam, így tehetetlenül vergődök alatta, egyre csak kérlelve, hogy hagyja abba. Azonban ez természetesen nem ilyen egyszerű, a fiú azért sem hagyja abba. Kínoz még óráknak tűnő percekig, s mikor végül a fejem mellett megtámasztja kezeit, az egy valóságos menyországnak tűnik. Levegőért kapkodva, kipirult arccal, s még a szorult helyzettől hevesen dobogó szívvel pillantok a fiúra, aki még ugyanúgy ott van felettem, azonban egy különös dolgot fedezek fel rajta, amely kissé abszurd látványt nyújt ebben a helyzetben.

Egy szívet melengető mosollyal néz le rám, amitől menten elolvadok, mint a fagyi egy forró nyári napon. Hiába volt szükségem oxigénre, még a lélegzetem is eláll, olyannyira nem számítottam arra, hogy pont egy ilyen helyzetben látom Suna Rintarot így mosolyogni.

—Most a helyembe képzelted Eufráteszt, egy hosszú menet után? — bár alig, de végül szóhoz jutok, igyekezve ismét elterelni a figyelmet arról, hogy húsz percen belül már a második félreérthető jelenetbe keveredek a fiúval.

—Oh, fogd be — száll le rólam egy kínos kacajjal kerítve.