𝑹𝒐𝒎𝒆𝒐 𝒂𝒏𝒅 𝑱𝒖𝒍𝒊𝒆𝒕 ♡ sᴜɴᴀ ʀɪɴᴛᴀʀᴏ ғғ.

𝟔.

Kissé magányosan éreztem magam a nap további felében, de Osamu legalább szeretett és társalgott velem, ha már a másik két sértett szinte figyelembe se vette a létezésem. Mindez egészen ebédszünetig húzódott, mikor talán ki mertem jelenteni, hogy félig, de megtört a jég, mivel bár nem szóltak semmit, de velem és a szürke tincsessel tartottak ebédelni. Ráadásul még keresztbe is tettek nekem, ugyanis a két oldalt körbeülhető négyes asztalnál a lehető legmesszebb kerültem Samutól, akivel talán még tudtam volna normálisan kommunikálni a menü elfogyasztásának ideje alatt. Előttem foglalt helyet Yuriko, akit megajándékoztam egy tábla oreos csokival az étkezés örömére -azonban még így sem szól hozzám-, Rintaro pedig a mellettem elhelyezkedő székbe ült.

Jelen pillanatban nem is a közénk telepedő csend zavar a legjobban, hanem az a sok tekintet, melyek szinte lyukakat égetnek bőrömbe. Egy mély sóhajt hallatok, miközben lehunyt szemekkel próbálom kizárni a külvilágot, azaz mindent, ami nem ennél az asztalnál történik. Ez nálam egy általános mozdulatsor minősül, melyet akkor alkalmazok, mikor sok ember van körülöttem és az esetek többségében be is válik, azonban most kissé nehéz kikapcsolni a hallásom, mivel a mögöttünk lévő asztalnál kicsit hangosan tárgyalják a részleteit a nemlétező szerelmi életemnek, a mellettem ülővel.

—Yuri, haragszol még? — nézek reménykedve a lányra, hátha mostmár tudnék kezdeményezni egy beszélgetést vele.

—Hm — szóval ez egy „igen, még meg vagyok rád sértődve". Átgondolva az ő szemszögét, elég jogosan durcizik, mivel ha a dolgok tényleg úgy lennének, ahogyan Atsumu azt elmondta, én is mérges lennék magamra, mert legjobb barátként tudnom kellene a másik szerelmi életéről. Azonban a legbosszantóbb az egészben, hogy a szöszitől hallottak hamisak, Yuri pedig nem hajlandó meghallgatni az ellenkezésem a „hírekkel" kapcsolatban. Hogy ez nekem milyen ismerős...

Egy ideig csendben falatoztuk az ételünket, egészen addig a pontig, amíg Osamu is előhozakodik valami olyan témával, amivel talán végre megtörhetjük a szótlan duót.

—Hogy sikerült az angolotok? — néz körbe a társaságon, s a két duzzogó legalább neki, de válaszol a kérdésre. Az előző órában került sor egy talán másfél hete íródott dolgozatunk kiosztására. A kedves és jóságos tanárnő csupán annyit fűzött hozzá az érdemjegyeinkhez, miszerint elég vegyesek lettek, plusz még azt is, hogy egyáltalán nincs megelégedve a teljesítményünkkel és ő ettől jobbat várt el tőlünk. Ez a szokásos beszéde, s már meg sem lepődünk azokon, amiket elmond.

—Ötös lett — pillog rá egy örömteli mosoly kíséretében először Yuriko, majd a csokit felbontva el is kezdi fogyasztani az édességet, desszert gyanánt.

—Nekem is — csatlakozok az ő táborához — És neked? — meredek rá összevont szemöldökkel, ugyanis kissé vesztett az egészséges bőrszínéből, amint ezeket meghallotta. Ha most egy fehér fal mellé állítanánk, lehet nem tudnám megmondani a különbséget.

—Én valamit nagyon elrontottam — vezeti be az eredmény ismertetését — Suna, ugye nem csak én kaptam kegyelem kettest? — könyörgő pillantásait egyenest a vele szemben ülőre szegezi, aki a neve hallatán felpillant az ételéből, amit eddig -nem törődve a beszélgetés kezdeményezésével- bőszen evett.

—Nekem is ötös lett, azt írta ekszcelönt vagyok — elégedetten mosolyodok el a mondat első felének hallatán, ugyanis ez az anyagrész elég nehezen ment bele a fejébe. Másodrészben pedig a kiejtésén még mindig dolgozni kell, most is egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elnevessem magam, de velem ellentétben a többiek azonnal kinyilvánítják szórakozottságukat.

—Vagyis ekszelent, drága egyetlen aloe verám — javítom ki, egy, a szobanövény témára visszatérő becenévvel kísérve. Lehet, hogy per pillanat haragszik rám, azonban a beszólogatásimtól nem tud ily módon megszabadulni, még akkor sem, ha ezzel csak olajat öntök a tűzre. Különben is, ezt muszáj volt elsütnöm, mivel ez az úgynevezett tökéletes pillanat erre.

—Fogd be, eukaliptusz — most azonban nem hagyja magát, mint azt szokta, hanem egy hasonló megjegyzéssel vissza is támad. Esküszöm, még ez tetszik is.

—Naaa, nem szép dolog ilyet mondani a barátnődre — szidalmazza a mellettem ülőt Yuri, azonban egyáltalán nem lehet őt komolyan venni, mivel még mindig nevet, sőt, szerintem még jobban is, mint mikor a kiejtésén szórakozott.

—Nem a barátnőm — jelenti ki a valós tényt rémisztően fagyos hangon. Ettől az orgánumtól hirtelen síri csend lett. Nem láttam még őt ilyen... ingerültnek? Az ő esetében úgy vélem ez az lenne.

Azonban szerintem jobb lenne nem felbőszíteni őt többet, mert a végén még egy olyan friss elmélettel állok elő, hogy megszállta őt valami.

—Jajj de kis morci lettél hirtelen — teszi a megállapítást a legjobb barátnőm, a csokiját majszolva mindeközben. Természetes mozdulatsorai azt sugallják, miszerint kicsit sem rémült meg az előbbi kifejezetten ijesztő Rintarotól, ellentétben Osamuval és velem, mivel félelmet árasztó tekintetünk összekapcsolódik. Szemmel való kommunikációnk során megtárgyaljuk, hogy valamit tennünk kell a légkör feloldásának érdekében, vagyis inkább a Miya srácnak, mint nekem, mivel jelen pillanatban engem még mindig nem nagyon szívlelnek a többiek.

—Nem vagyok morci — tagadja az imént közölt álláspontot ugyanolyan módon, ahogyan ezelőtt is megszólalt. Nem mond ennél többet, s még fel is áll az asztaltól, majd bármi magyarázat nélkül távozik. Úgy néz ki már ezt az ebédet nem lehet békés módon befejezni, így Osamu egy nagyot sóhajt, s bocsánatot kérve tőlünk, a másik fiú után ered.

Mint ahogy korábban azt említettem, hogy félig megtört a jég, kicsit sem volt igaz. Yuriko ugyanúgy nem intézett felém egy árva szót sem azon a hümmögésen kívül, Rintaro pedig nem magára jellemző viselkedést produkál. Ilyenkor olyan kíváncsi vagyok arra, vajon mi járhat a fejében...