𝑹𝒐𝒎𝒆𝒐 𝒂𝒏𝒅 𝑱𝒖𝒍𝒊𝒆𝒕 ♡ sᴜɴᴀ ʀɪɴᴛᴀʀᴏ ғғ.

𝟐/𝟐

Csengettek. Rápillantok az órára, amely három óra négy percet mutatott, így meg sem kérdőjeleztem ki érkezett hozzám. Az egyik feljövő életszerű lehetőség lett volna Yuriko, aki számításaim szerint körülbelül fél ötre jön fanolni milyen volt az ikreknél és Atsumu rájött a létezésére. A másik opció pedig a szellemsrác -akinek időközben a teljes nevét is kiderítettem-, akivel három órás érkezéssel beszéltük meg a „romantikus filmnézős" délutánt. Kislattyogtam a bejárathoz, ahol Kuro sertepertélt. A félhomályban csupán a zölden csillogó szempárt véltem felfedezni, s jelenléte teljesen meglepett.

—Ha idegen jön te nem szoktál itt lenni. Mi van veled te kis beszari, csak nem megbátorodtál? — vettem fel az ölembe a macskám, majd kinyitottam az ajtót — Hello

—Szia...sztok? — pillantott először rám, majd ezután felfedezte a kis szőrmókot a kezemben. Tekintetem többször is végigsiklik először a macskán, azután pedig a most érkezett osztálytársamon. Valamiért úgy hasonlítanak...

—Ha allergiás vagy rá nem dugom az orrod alá — álltam el az ajtóból, hogy be tudjon tőlem jönni. Miután egy fejrázás után ezt meg is tette, első dolga volt jófiú módjára lehúzni a cipőjét. Legalább ő megteszi helyettem ebben a házban. Ezután felegyenesedett, és végigsimított Kuro fényes bundáján. A cica csak úgy bújt bele a simogató tenyérbe, még több gondoskodásért áhítozva. Hihetetlen, egy perc alatt elrabolta az egyetlen férfit az életemben.

—Másfél órám van — emelte rám a tekintetét, miközben az állatot még mindig kényeztette a kezével. Időközben a jószág meg dorombolni is kezdett az ő saját, leginkább traktorhoz hasonlító hangján.

—Semmiképp sem elég — egy másodpercig se kellett elgondolkoznom ezen. A filmek általánosságban tekintve legalább kilencven percet vesznek el az életünkből, de a mostani felállás szerint több időre lesz szükség, mivel a választott filmet angolul kell megtekintenünk és azért nem megy olyan jól a nyelv, hogy mindig elsőre és azonnal fel is fogjuk a hallottakat, a látottakkal egyetemben. Amúgy is tudtam, hogy ez nem egy délutános meló lesz, de most így átgondolva, nem is kettő.

—Gondoltam — ő sem lepődött meg ezen a kijelentésemen — De nekem minden nap edzés van, úgyhogy-

—Kedd, csütörtök semmiképp se jó, előttetek használjuk a tornatermet — gondolkozok én is el hangosan mikor lenne még ideális, azonban egy nem várt reakcióval kellett szembesülnöm.

—De előttünk a-... Te pompomlány vagy? — eddigi szokásos teljes nyugalmat árasztó válaszai helyett egy meglehetősen döbbent hangszínét hallottam, ami már szimpatikusabbá tette személyét számomra. A minapi szellemelmélet után nem is csodálkoztam el magamon, mivel az érzelemmentes megjelenése még mindig azokra a rettegésben töltött percekre emlékeztetnek.

—Ne kérdezd mit keresek ott, mert én sem tudom — védekeztem első sorban, ezzel bármilyen további kínos szituációt elkerülve és ennek tetejében még el is terelem a témát — Szóval melyik filmet is választottad? — vetek rá néhány kérdő pillantást, s egy pillanat alatt felülkerekedett az őt ért kisebb sokktól, majd válaszolt a kérdesemre.

—Rómeó és Júlia — felelte úgy, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy 15-16 éves srác egy ilyen filmet választ a prezentáció alapjául, amit egy olyan lánnyal fog elkészíteni, aki éppenséggel aznap fedezte fel a létezését. De ez 100%-ig normális, ilyen bárkivel megtörténhet, nem? Már éppen megkérdőjeleztem volna ezen döntését, mikor átlátott rajtan, s azonnal reagált, egy rövid és tömör válasz formájában — Csak ez volt ismerős címről

—Oh, oké — bólintottam, ezzel jelezve megvilágosodásomat — Szóval mivel ez nem egy napos munka lesz, előre leszögezném, hogy nem kell itt vendégesdit játszani, csak érezd magad otthon — vezettem be tökéletesen a mondandóm az elkövetkezőkben — Szóval a szobám a folyosó végén jobbra található, a laptopom pedig fel van oldva. Nagyon cuki lennél, ha megkeresnéd — erőltettem magamra egy mosolyt a végéhez érkezve.

—Sejtettem, hogy valami ilyesmire gondoltál — nyilvánította ki gondolatait, majd nem is zavartatta magát, el is indult abba az irányba, melyet az előbb említettem.

Összességében úgy vélem jó döntés volt igent mondani neki, mivel képes volt az enyhén sértő beszólogatásaim és szeszélyeim ellenére is együttműködni velem. Viszonylag könnyű volt közösen dolgozni, s csupán egyetlen dolog választotta el a tökéletes partnerségtől, mégpedig az, hogy legalább valamennyire, de angolul is tudnia kellett volna. Bár, azért sem szerettem volna Yurival dolgozni, hogy segíthessek valaki jegyén, de arra viszont nem szerződtem, hogy (nagyjából) helyrerakjam az őskáoszt a partnerem fejében. Azonban panaszra nem lehet nagyon okom, mivel amikor filmnézés helyett villámgyors korrepetálást tartottam, amint elmagyaráztam neki valamit a saját nyelvezetemmel, elég gyorsan meg is értette azt. Mondhatni nagyon jó tanítvány volt, egyetlen szépséghibája abban rejlett csupán, hogy a kiejtése valami borzalmas. Erre akkor ébredtem rá, hogy egyszer elolvastattam vele egy szöveget, amit magabiztosan, az ő érzelmektől mentes hangján úgy felolvasta tele hibákkal, mint annak a rendje. Alig bírtam visszafojtani a nevetésem, ennek tetejében mikor végzett, s felém pillantott már nem bírtam tovább. Rázkódó vállakkal húztam össze magam, nehogy meglássa, mennyire jól szórakozok rajta.

—Ennyire rossz volt? — kérdezte, elnézve engem, ahogyan próbáltam összeszedni magam az imént hallottak után.

—Borzalmas — feleltem nem szépítve az igazságon. Ahogy azt már megszokta.

—Lehetek négyes félévkor? — pillogott rám valamennyi reménnyel megtelve.

—Ha a projektünk ötös lesz, megnő rá az esély — gondolkoztam el, mivel tudatában vagyok a háromegésszel kezdődő átlagáról, melyet szerintem csakis annak köszönhet, hogy az összes szódolgozata hibátlanul sikerült. De ha már leírni letudja, kiejteni is jól kéne őket — De az a nő meg fog érte kínoztatni — utaltam itt a tündéri tanárunkra, aki nagyon szeretünk — Ilyen kiejtéssel mész a süllyesztőbe

—Örültem, hogy eddig megúsztam a feleléseket — dőlt hátra a székben, egy nagy sóhajt hallatva. Az igazat megvallva talán szívesen meghallgattam volna felelni, akkor talán hamarabb felfedeztem volna, hogy mögöttem ül egy ilyen nyelvújító zseni.

—Így csak jobban megszívod. Rám kell áldozni az értékes szabadidőd Mr. Professional Volleyball Player — folytattam tovább a piszkálását, s reakcióra várva néztem bele a -már nem is igazán- kifejezéstelen szempárba.

—Mi van akkor, ha szeretném rád pazarolni a szabadidőm? — vonta fel szemöldökét. Egyidejűleg eresztettem el egy halvány mosolyt, s dobbant egy hatalmasat a szívem. Rég nem hallottam ilyen béna csajozós dumát, de semmihez sem volt fogható.

—Nem tartalak benne vissza — tettem fel a kezeim védekezően, miközben halkan felnevettem — De mi lenne, ha még egyszer nekiugranál annak a szövegnek? Talán most nem lesz olyan szörnyű — tereltem vissza a témát az angol felé, amiről amúgy beszélni kellene. Gondolataim még egy párszor visszakanyarodnak az előbbi megszólalása felé. Remélem mostmár befejezi ezeket a kétértelmű dumákat, mivel nem szeretném a végén újra azon kapni magam, hogy elrabolta a szívem. Nem kéne ezt a hibát ismét elkövetnem.