𝑹𝒐𝒎𝒆𝒐 𝒂𝒏𝒅 𝑱𝒖𝒍𝒊𝒆𝒕 ♡ sᴜɴᴀ ʀɪɴᴛᴀʀᴏ ғғ.

𝟓.

Új napra virradunk. Minden olyan csodálatosnak tűnt; egy derűs, meghitt téli reggel. Az egyetlen szívfájdalmam ezen a gyönyörűszép napsütéses napszakon az, hogy ki kell kelnem a pihe-puha ágyikómból és visszatérnem az iskolának nevezett kínzókamra falai közé. Nem szívesen teszem ezt meg, mivel nincs se kedvem, sem pedig motivációm ahhoz, hogy a padban üljek és szorgosan jegyzeteljek egészen addig, amíg le nem lohad a kezem tőle.

Ráadásul nem csupán a szenvedés fog ma érni, de azt a fájdalmat is át kell élnem, hogy-magamhoz képest- még most, hajnalok hajnalán kell mozgásba lendülnöm, ugyanis rám hárult az a feladat, hogy kivasaljam az egyenruhám. A tegnapi nap folyamán lett kimosva, így szinte biztos voltam benne, hogy mostanra még nedves lesz, ezért ezt előre látva este rásegítettem a gyors száradásra hajszárítóval, és még ezen felül egész éjjel a radiátoromon csüngtek a ruhadarabok. Ennek meg is lett az eredménye, tökéletes állapotba kerültek ahhoz, hogy szerencsétlenkedjek rajtuk egy csöppet a vasalóval. Ezzel nem arra célzok, hogy eléggé megvisel, ha magamnak kell elvégeznem ezt a fajta házimunkát, de kifejezetten nem vagyok benne ügyes és legalább háromszor megsütöm az ujjamat a folyamat közben. Szerintem nem is csoda, hogy anya ilyen ritkán bízza rám ezt a dolgot, inkább fent marad éjfélig és vasal, minthogy hatalmas katasztrófát okozok egymagam. Azonban ma korán kellett indulnia munkába, így nem tudta megoldani, hogy az egyenruhám vasalását is besuvassza a tömérdek teendője közé, melyeket még a reggeli készülődése alatt kell elvégeznie. Meg is értem és nem is terhelném vele, azonban a hazatérésem napján lezajlott kínos vacsorán történtek miatt nem tudtam anyukámmal megbékélni és legszívesebben most egy ideig nem is tenném, mivel mindazalatt a keservesen lassan eltelő húsz perc alatt azt kellett hallgatnom, hogy össze kéne Rintaroval jönnöm, mert milyen jót tenne nekem. Ezzel kapcsolatban látok némi kivetnivalót. Először is, drága egyetlen édesanyám egyáltalán nem ismeri őt, szerintem a nevét se jegyezte meg, mivel mindig úgy emlegette, mint „az a helyes fiúka" vagy ettől kissé eltérő szinonimákat alkalmazott. Másodszor pedig, egy kapcsolathoz szeretnünk is kellene egymást, de mivel, mint kihangsúlyoztam már, hogy ami köztünk van az pusztán barátság, ez nem is lehetne lehetséges. De hát, az idősebbeknek „mindig igazuk van", így nem mondhattam ellent, csupán magamban fortyogtam.

Már az emlék felidézése miatt is magamban bosszankodom, miközben húzom magamra a majdnem tökéletesre vasalt ruhadarabjaim, majd a tükörbe tekintve elégedetten konstatálom, hogy most egész tűrhetően végeztem a dolgom és így még bőven időben odaérek suliba.

Mivel erre a következtetésre jutok, ezért nem sietem el az épületig vezető utat, s ugyanúgy az osztályteremig is komótosan sétálok.

—Jó reggelt — lépek a helyiségbe, ahol már jónéhány ember tartózkodik. Többek között a legjobb barátnőm is, aki éppen az én padomon pihenteti csinos kis popsiját, miközben az én padsorszomszédommal, azaz Osamuval társalog, akivel jó viszonyt ápol azóta a projektmunka óta. Nem kérdeztem tőle, hogy ennek mennyi köze van az Atsumu bezsákmányolása című tervéhez, de nem is tervezem, mivel biztosan fel lenne háborodva, hogy én hogy merek ilyeneket feltételezni róla. Akkor is ezt mondaná, ha részben így lenne, úgyhogy nem szeretném, ha durcis lenne, s én pedig ezt bárminemű információ nélkül el is viseljem.

—Jó reggelt Csipkerózsika, mi tartott eddig? — pillant felém egyből Yuri, kinek láthatóan jól indult a reggele, ezt is jelzi az a hatalmas, s lekaparhatatlan mosoly az arcán.

—Vasaltam — válaszolok kedvetlenül, egyenest a padom felé lépve.

—Látszik — néz végig rajtam alaposan, majd nevetni kezd a látványomtól.

—Ha... ha... ha... Nagyon vicces vagy — forgatom meg a szemeim unottan, miközben mit sem törődve azzal, hogy a padomon terpeszt, leülök a székembe, barátosnémhez hasonlóan Osamu irányába tekintve.