𝑹𝒐𝒎𝒆𝒐 𝒂𝒏𝒅 𝑱𝒖𝒍𝒊𝒆𝒕 ♡ sᴜɴᴀ ʀɪɴᴛᴀʀᴏ ғғ.

𝟒.

—Szia — motyogom álmosan az én drága egyetlen édes anyukámnak, ki éppen kinyitja a bejárati ajtót nekem, hogy végre ténylegesen kijelenthessem a hazatértem.

—Jó „reggelt" szívem — köszönt az álmos ábrázatomhoz testhezálló formában. Kedvesen elmosolyodva beenged a házba, s türelmesen megvárja, míg lepakolom a táskám, felakasztom a kabátom a fogasra, s a jelenlétében leszenvedem a lábamról a bakancsom. Szerintem tisztában van azzal a ténnyel, hogy legutolsó cselekedetem az esetek 90%-ában csupán akkor teszem meg, ha beértem a szobámba.

Mire helyrepakolom a lábbelimet, Kuro már a lábamnak dörgölőzve üdvözöl, s miután ismét felkapom magamra a táskám, a macskát a karjaimba veszem, hogy egy kicsit megszeretgessem, hiszen oly sokáig nem tehettem ezt meg. Az anyukám is így tenne velem, de tudatában van azzal, miszerint most pont nem vágyom arra, hogy rendesen agyon gyöntöljön.  Azonban őt ez nem érdekli, így mégis megteszi, hogy rendesen megölelget és számtalan puszit nyom a tincseim közé. Pillanatnyilag az egyetlen dolog, amiért elkezdek aggódni az nem az, hogy én belefulladok-e a szeretetrohamba, hanem hogy szeretett szőrgombócom jut-e elegendő mennyiségű oxigénhez. Ezen nem is kell sokáig rágódnom, mivel egy kis idő múlva mindketten fellélegezhetünk Kuroval. Ráadásképpen még egy homlokpuszit kapok, mielőtt elkezdene kérdezősködni. Kíváncsi természet, mit ne mondjak — Aludtál a buszon?

—Vagy tíz percet — gondolok vissza arra, hogy ez miképp zajlott le — Mikor Yuri lefotózott, a vakutól felkeltem — magyarázom miért is vagyok ilyen álmos, miközben a fekete kandúrt simogatom, egyenesen a szobám felé tartva vele együtt.

—Legalább ciki kép lett?

—Szülinapomkor megtudom — forgatom meg a szemeim belegondolva, mi is vár majd rám azon a „csodálatos napon". A szobámba érve első dolgom a cicust óvatosan lehelyezni az ágyra, aztán néhányszor végigsimítva puha és fényes szőrén próbálom maradásra bírni, de neki nem tetszik az én kényelmes fekhelyem, így gyorsan kiszabadul a kezem alól és a helyiségből is sietősen távozik. Ezután a második teendőmet is elvégzem azzal, hogy lepakolom a táskám az íróasztalom tövébe, majd egy gyors átöltözést követően elbattyogok a konyhába, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ott találom anyát. Nem tévedtem, valóban az említett helyen sürög-forog, s ebből a látványból, no meg az illatokból kiindulva raktározom el a fejemben a tényt, hogy ma valami finomat fogok enni vacsorára. Érkezésemre felfigyelve fordul hátra, hogy egy pillantást vessen rám.

—Na, mostmár mesélj mik történtek, szerintem eleget vártam rá — utal itt arra, hogy mikor felhívtam, hogy ezen a csodálatos hétfői nap már haza is megyünk, bárminemű magyarázatot mellőzve le is tettem a telefont.

—Hát, a srácok elvesztették az első meccsüket. Ennyi, ezen nincs mit mesélni — vonom meg a vállam végül, továbbra sem elárulva bármi olyat, ami számára érdekes lehet.

—Ezesetben, mi lenne, ha elővennéd a törikönyvedet, és- — jól tudja, mivel lehet engem szóra bírni, ez a bevált módszer pedig most is működik rajtam, végig sem kellett mondania ehhez a szokásos sorokat.

—Szóval találkoztunk Yuriko unokatestvérével, meg a csapattársával — kezdem el hadarni onnantól kezdve a dolgokat, mely elsőnek az eszembe jutott — Ők abban a csapatban voltak, akik legyőztek minket, ezért gratuláltunk nekik, meg minden aztán én leléptem, Yuriko meg lekéste a buszt, amivel mentünk vissza a szállásra, ezért félúton kénytelenek voltunk visszafordulni és felszedni. Ma meg már ugye jöttünk haza — mesélem el végül mik is történtek, de természetesen csak nagyvonalakban, kihagyva a -számomra- leglényegesebb és egyben legkínosabb részt.

—És a pasiddal mizu? Nem is beszéltetek? — érdeklődik úgy, mintha ez ismét aktuális kérdés lenne az életemben.

—A... Micsodámmal? — szinte alig jutok szóhoz. Mert, hogy nem vagyok ismét kapcsolatban, azzal természetesen tisztában vagyok, de azzal viszont nem, hogy édesanyám ezt nem így gondolja. Kissé kétségbeesetten kutatok az emlékeim közt milyen fiúkat ismer mióta ideköltöztünk, akivel talán félreérthette a helyzetünket, de az a „probléma", hogy nem vagyok ribanc és nem hordok fel mindenféle palit magamhoz, így egyetlen ember maradt a tarsolyomban, nagy sajnálatomra — Nem tudom kiről beszélsz — tagadom le végül.

—Hát csak tudod milyen fiú szokott eljárogatni hozzánk — értetlenkedik, mintha csak én lennék a hibás azért, mert ő nem érti a dolgokat.

—De Rintaro csak azért jár ide, hogy felvilágosítsam angolból — ismétlem meg ezt a tényt már a sokadik alkalommal, azonban úgy néz ki nem hangoztattam elégszer, hogy ezt, mint általánosított információt, elraktározza a fejében.

—De biztos, hogy csak angolból világosítod fel? — kapom el a sunyi pillantásait, melyeket felém intézett a leves kavargatásának közepette. Arra már rá se bagózik, hogy tányérnagyságú szemekkel és leesett állal bámulok felé. Legutoljára alig egy éve volt ennyire elemében, és abból a szempontból is örültem a költözésnek, hogy ezt az oldalát ott is hagyta Miyagi megyében. Hát most kiderült, hogy csupán csak azt hittem, többé nem kapok ilyesfajta megjegyzéseket.

—Jó volt veled beszélgetni, szólj azért, ha kész a vacsi — a pillanatnyi sokkból felébredve ki is használom az alkalmat, s a kínos szituációtól vörös színben izzó arcom takargatva vonulok vissza a szobámba.

Két ember. Már ennyien hiszik azt, hogy szerelembe estem.