Korhatáros

2. rész

- T-ta-tanár úr! - hebegtem, miközben próbáltam kibontakozni az egyre kínosabbá váló pozícióból, de az egyensúlyom megtalálása már egészen más indokból volt nehéz.

- Léna! - mondta teljesen nyugodtan, mély, férfias baritonjával - Jobban is figyelhetne, nem lenne túl kellemes, ha az év első napján kitörne a bokája. - ezt nem úgy mondta, mint akit ez különösebben érdekel, csak mellékesen megjegyezte.

- Khm...- köszörültem meg a torkom - Teljesen igaza van a tanár úrnak, megpróbálok jobban figyelni...és köszönöm, hogy...nos, hogy nem hagyta hogy elessek. 

- Kedves kollegina, hagyjuk a köszönömöket és a mentegetőzést. Ha egy kisgyereknek ment volna így neki, őt biztosan elsodorja. - kimérten beszélt, mégis mintha leszidott volna. Közben talpraállított , majd amikor úgy ítélte meg, hogy rendben leszek, elengedett. Roppant kellemetlen és nyomasztó érzés lett rajtam úrrá a semmiből, végigszaladt a gerincoszlopomon és megállt a gyomromnál. 

- Rendben elnézést. - tűrtem zavartan a fülem mögé egy kósza hajszálam, és lesütöttem szemeimet, nem bírtam jóképű arcára sokáig nézni. Megdöbbentett kimértsége, azt pedig egyáltalán nem tudtam hová tenni, hogy miért magáz.

- Léna jönnél akkor? Szeretnék veled még néhány dolgot megbeszélni. - dugta ki a fejét a szemben lévő irodájából Erika - Ó szia Iván, ne tartsd fel kérlek a kistanárunkat!

Az igazgatónő ezt játékosan mondta, amolyan poénnak szánta, de természetesen a nagy Iván tanár úr véletlenül sem vett tudomást a hanghordozásról. 

- Eszem ágában sincs feltartani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy megmentettem az orvosi szoba meglátogatásától. - mondta hanyagul, aztán az órájára pillantott - Sajnálom hölgyeim, de kezdődik az órám, további szép napot!

Bár úgy tűnt, hogy a szavait kettőnkhöz intézte, rám már egy pillantást sem vetett, csak Erikának biccentett oda, majd sarkon fordult és elsétált. Addig követtem szememmel távolodó alakját a folyosón, míg a fordulóban el nem tűnt, csak aztán mentem be az igazgatóiba.
Időm se volt végiggondolni a történteket, hiszen egyből elhalmozott egy csomó információval. Többek között megkaptam az órarendemet, illetve a folyosó- és udvarügyeleti naplót erre a hónapra.
A saját tárgyaim megtartása mellett, a lyukas óráimban kértem a vezetőséget és a tanári kart, hogy had vegyek részt más órákon, csak megfigyelőként, esetleg segítőként, hogy minél több tanítási módszert megtapasztaljak. Nem feltétlenül a tantárgy a lényeg, hanem egy-egy bevált technika elsajátítása. Ezt pedig a lehető legtöbb oldalról és személytől szeretném ellesni.

Így történt az is, hogy heti egy földrajz órára is be voltam írva Soós Iván tanár úrhoz, illetve kétszer ügyelek majd vele a folyosón, háromszor pedig az udvaron. Szerencsére Márkkal is be voltam osztva három alkalommal az ebédlőbe, vigyázni a rendre.

Ez a nap hamar eltelt, hiszen a gyerekeknek is csak 3 tájékoztató jellegű óra volt megtartva, így már délre haza is értem. Erre az egy évre hazaköltöztem az egyetemvárosból a szüleimhez. Újra bírtokba vettem a régi szobámat, amit egyébként már csak két-három havonta és ünnepekkor használtam. Az egyetem messzesége, illetve a pezsgő közösségi élet miatt sem jártam eddig haza sokat, de most kifejezetten jól esett az itthonlét. 

Ebéd után próbáltam olvasni egy kicsit, de bármibe is fogtam, folyton a szerencsétlen esésem és a „megmentőm" járt az eszembe. Na meg az, hogy hogy lehettem ennyire béna.

Milyen rég is volt! Emlékszem, tisztán emlékszem, hogy 7. osztályban kezdett nekünk földrajzot tanítani a tanár úr. Régebben is láttam már szigorú alakját a folyosón, mivel egy évvel azelőtt költözött a városba, hogy az én osztályomat tanítani kezdte volna. Ahogy megkaptuk tanárnak és kötelezően hallgatni kellett, furcsán éreztem magam. Igazából nagyon karakán, komoly és egyben titokzatos ember volt, pedig akkoriban töltötte a 27-et. Sokat tanultam a tárgyára, szerettem volna neki imponálni, kirándulásokon alkalmával pedig mindig az ő csoportjába szerettem volna kerülni. Ha egy kedves szót kaptam tőle, már odáig meg vissza voltam, ritka mosolyaiért pedig ölni tudtam volna. Pedig ő aztán tényleg nem fordított rám különösebb figyelmet sosem. Gyermekded felfogásom volt akkoriban...Így visszagondolva szánalmas, vicces, és furcsa az egész. Kislány voltam még, akit vonzott a komolysága, megközelíthetetlensége. Magas termete, karakteres arca, szőke haja és a személyisége. 

Engem tinikorom óta is a hasonló pasik vonzanak, akikben van valami titok, valami tilos és ellenállhatatlan. Maga a tudat, hogy egy rideg emberből én csikarhatok elő valamiféle érzelmet, izgató és kihívásokkal teli.Valószínűleg kistini koromban is ez vonzott engem, de természetesen ebből sosem lett semmi. Iván tanár úr talán még csak észre sem vett soha. Pedig 8.-ban már volt, hogy direkt szebben öltöztem azokon a napokon mikor órám volt vele. 

Erre a gondolatra hangosan felnevettem... Hogy én mennyire egy kis hülye naiv voltam! Tiniszerelem...na persze.

Ma mégis vártam vele a találkozás. Hát hogyne vártam volna.

Kíváncsi voltam rá. 

Érdekes volt, nem sokat változott, de mégis látszanak rajta az évek. Fiatalabbnak néz ki ugyan a koránál, de ha jól számolom, lassan a 36-ot vagy a 37-et fogja tölteni. Érdekelne, van-e már felesége, esetleg családja. Mindig is nagyon diszkréten kezelte a magánéletét, pedig  a suliban ment azért régen is a pletykálás a tanárainkról. De a Soós Ivánról soha semmi, azt sem sikerült megtudni, mi volt a városkánba költözésének oka akkoriban, vagy hogy egyáltalán hol élt előtte.

Amióta középiskolába, aztán egyetemre kerültem, azóta egyszer vagy kétszer láttam messziről, de már ennek is jó pár éve. Nyár végén pedig voltam az általános suliban Erikával konzultálni, pár tanár és takarító lézengett is az épületem, de akkor nem botlottam bele a tanár úrba. Nos, ma szó szerint összejött.

Nem hagyott nyugodni a dolog, és többször is rákerestem már a közösségin. Facebook oldala egészen privát, valószínűleg csak az ismerősei láthatják a teljes profilját. Én csak egy pilótanapszemüveges, lassan 3 éves és elég távolról készült képet látok. Ettől többet sosem találtam. 

Gondolataimból telefonom pittyenése zökkentett ki, új ismerősnek jelölést kaptam, Kassai Márktól. Mosolyogva jelöltem vissza, ő egyből írni is kezdett nekem, és én a tanár úr gondolatát a nap folyamán először végre elfelejtve kezdtem beszélgetésbe vele.