Korhatáros

4. rész

Az idegeim már odáig jutottak, hogy otthon elő kellett szednem anyukám "boszorkánykonyháját", és kikotorni belőle a nyugtatótea feliratú gyógynövényes tasakot.
Az elkészített főzetet kortyolgatva készültem a következő heti óráimra, de bárhogy igyekeztem koncentrálni, és bármennyire kedveltem Petőfi munkásságát, egyáltalán nem tudtam a témára koncentrálni.
Három dolog felett egyszerűen nem tudtam napirendre térni.

Az első, hogy hogyan lehet valaki ennyire arrogáns és bunkó, mint Iván. Ráadásul egy tiszteletben álló tanárról beszélünk.
Másodszor, miért pont velem ilyen lekezelő? A többi kollégával sosem láttam, hogy így viselkedne.
Velük tisztelettudó, kedves, a nőkkel udvariasan bánik, a férfiakkal egész baráti kapcsolatot ápol.
Nem mondanám, hogy sok mély baráti kapcsolatot alakított volna ki bárkivel is, de egy általános szimpátiát sokak felé táplál. Felszínes ugyan, de legalább baráti a viselkedése sokakkal.

Vajon az a problémája, hogy én egykor a diákja voltam? Derogál neki másképp tekinteni rám, mint egy gyerekre? Könyörgöm, azóta felnőttem, lassan végzek a tanári képzéssel... Nem vagyok már 14. Azonkívül pedig mindenki más elfelejtette már a régi tanár-diák viszonyát velem, hiszen már egy hónapja dolgoztam velük. 

A harmadik, és egyben legirritálóbb gondolat, ami felett már nem tudtam elsiklani, hogy engem valamiért mégis vonz ez a férfi. 
Az összes felsorolt ész érv ellenére újra és újra egy bevillanó kép miatt kezd őrült liftezésbe a gyomrom.

Ahogy elkapta a csuklóm és visszarántott...az a fűszeres illat...és ahogy néhány másodpercig tekintetét az enyémbe fúrta...ohh az a mélyzöld szempár...

- A franc egye meg! - tettem le dühösen a bögrém, olyan hévvel, hogy az alján lévő folyadék egy kis része kilöttyent az asztalra. 

Ezt sürgősen abba kell hagynom, mert nem lesz jó vége.

A következő napok gyorsan teltek. Egyre több önálló feladatot kaptam, és rohamosan növekedett az önállóan tartható óráim száma. 

Ivánnal néha összefutottam a tanáriban, vagy közösen ügyeltem vele, de próbáltam kerülni, tartani tőle a távolságot, és a kommunikációt minimálisra csökkentettem. 

Ha ő nem tud velem normális hangnemben beszélni, nehogy már még én nyalizzak neki. Azt már nem.

- Hé kispajtás! Nyomás kezet mosni! - szóltam kedvesen az egyik kisfiúra, aki el akarta sunnyogni az ebéd előtti kézmosást, csakis azért, hogy előrébb jusson a menza hosszú sorában. A munkaidőm hamarosan lejárt, de előtte még az ebédlőben kellett felügyelnem a rendet.

- Milyen figyelmes tetszik lenni tanárnéni! - hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot.

- Ó, szia Márk! - fordultam felé mosolyogva - Nem is láttam mikor jöttél be.

- Ne haragudj, kicsit elhúzódott az órám, de próbáltam sietni... - kezdte a magyarázkodást, de leállítottam.

- Ugyan már! Azért vagyunk ketten, hogy ha az egyikőnknek akad valami problémája, a másik tartsa a frontot. - tettem hozzá kedvesen, hiszen én nem Iván vagyok, aki egy ugyanilyen pár perces késésért egyből kioktatott - Ezek csak gyerekek, nem oroszlánok!

- Háááát erre azért nem vennék mérget! - mondta nevetve.

Beszélgetésbe elegyedtünk, miközben zavartalanul folyt az ebédeltetés. Mivel lassan az elsősök is megtanulták a szabályokat és az ebédért való sorbanállás menetét, nekünk igazán nem volt sok dolgunk. Márkkal pedig különösen egyszerű volt. Néhányszor beszéltünk üzenetben, és rengeteget segített a beilleszkedésben is. Az meg már tényleg hatalmas plusz pont, hogy nem csak sulis témákról tudtunk cseverészni, a legtöbb kollégával ellenétben. Kezdem magát Márkot megismerni, és nem a tanítóbácsit. Kedveltem a társaságát, egy hullámhosszon voltunk, és jó párszor éreztem, hogy flörtölünk. Nem túl komolyan, de azért érezhetően. Persze ezek nem köteleztek egyikőnket sem semmire, egyszerűen csak jól éreztük magunkat a másik társaságában.