Korhatáros

3. rész

Sietős léptekkel tartottam az udvarra ügyelni az első megtartott irodalom órám után. Boldog voltam, mert a gyerekek jól fogadtak, bár még nem hagyott egyedül velük az idősebb kolléga, úgy érzem jól fog menni minden. Még annyira hajtott a gyerekek és a tanítás öröme által kapott adrenalin, hogy nem is volt eszembe, kivel vagyok mára beosztva. Végre kiérten a frisslevegőre, és megtöltöttem a tüdőmet friss, tiszta oxigénnel. A gyerekek már boldogan szállingóztak kifelé, viszont valahol félúton a torkomon akadt a levegő, mert egy mogorva, unott arccal találtam szembe magam. 

- Késett. - csak ennyit mondott, rám se nézett, nem is köszönt.

Nagyszerű. Ezek szerint Ivánnal ügyelek.

- Magának is szép napot! Elnézést, órám volt. - álltam meg mellette az udvarra levezető lépcső legtetején, ahonnan jól be lehetett látni az egész területét. Igyekeztem úgy dacolni vele, hogy a hangszínem egy negyed oktávnyit se emelkedjen meg.

- Mondtam már, hogy nem elnézést kell kérni, hanem oda kell figyelni! - kezdte kioktató hangnemben - Egyébként pedig nekem is volt órám, mégis képes vagyok ideérni. Tudja, a tanári pálya felelősséggel jár, ha ügyeletes, bármi történik, az a maga hibája lesz, és senkit nem fog érdekelni, miért nem ért időben ide!
Tudtommal maga is kapott egy beosztást, és reményeim szerint olvasni, valamit szöveget értelmezni is tud, ha már egyszer az irodalom a szakterülete.

Döbbenten emeltem rá a tekintetem, de ő mereven előrebámult.
Meg sem tudtam szólalni. Kezdett nagyon elegem lenni a hangneméből. 

Tulajdonképpen igaza volt, de ezeket a dolgokat én is pontosan tudtam. Úgy látom, nagyon igyekeznem kell, hogy neki megfeleljek. 

Bár valójában egyre kevésbé szimpatikus az egész lénye. Az elmúlt napokban javarészt levegőnek nézett, köszönni is ritkán hallottam. Bár még nem igazán volt alkalmam és időm mélyebb beszélgetéseket kialakítani a kollégákkal, de a róla terjedő pletykák szerint nincs senkije, mert senki nem tudja elviselni ezt a természetet. Ezzel a nézettel egyre inkább tudtam azonosulni, bár el nem tudom képzelni, milyen belső feszültséget hiperventillál ezzel a viselkedéssel.

- Na mi az? Erre már nem tudja rávágni, hogy „Magának is szép napot?"- kérdezte cinikusan utánozva engem. 

Fogtam magam, és inkább lesétáltam a futkározó gyerekek közé. Azért mindent én sem vagyok hajlandó eltűrni, illetve nem vagyok köteles hallgatni sem a bunkózást.

Néhány ötödikes kislány odasomfordált hozzám, amolyan "mi itt sem vagyunk, de azért akarnánk veled beszélgetni tanárnéni" módon, hogy megdicsérjék a barna, hullámos, hátközépig erő hajam, és ezzel beszélgetésbe elegyedjenek velem. Ezek a pillanatok mindig feltöltenek és motivációt adnak, hogy igen, ez az én utam, jó helyen vagyok. Nagyon szeretem a gyerekeket, hiszen még olyan őszinték, ami a szívükön az a szájukon.

- Léna néni, ugye szerinted is félelmetes Iván tanárbácsi? - kérdezte tőlem az egyik lányka, nagy, kerek szemekkel nézve rám. Komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy  ne röhögjek fel azonnal. Ó kicsim, ha tudnád, hogy milyen csatákat vívok vele...

- Félelmetes? Már miért lenne az? Ha majd tanítani fog titeket, meglátjátok milyen jól magyaráz, és ha szépen készültök minden órájára, nem lesz semmi gond. Képzeljétek engem is tanított, és nem féltem tőle! - mondtam nekik bátorítóan, és bár valóban furcsa embernek tartom én is őt, nem 11 évesekkel fogom ezt megvitatni. 

A lányok elképedtek, és egymás szavába vágva kezdtek el arról magyarázni, hogy én is ebben az iskolában tanultam. 

Miközben ott csacsogtak körülöttem - hangjukat kizárva - a tekintetem visszatévedt Ivánra.