Korhatáros

8. rész

Az ifjúsági szálló, amit az iskola lefoglalt erre a három napra, felülmúlta az elképzeléseimet. Az én időmben, ha meghallottuk azt a szót, hogy diákszálló, egy lepukkant hely vaságyakkal jutott az eszünkbe, majd az elképzelés be is bizonyosodott a valóságban is. Itt Szarvason ennek a szöges ellentétével találkoztunk. Látszott a helyen, hogy az emeletes épület a közelmúltban lett felújítva. Bútorai korszerűek voltak, fürdő pedig minden szobához járt. A gyerekek számára 4 , a felnőttek részére pedig 2 ágyas szobákat tartottak fent. A szállás csodálásából Gábor nyugodt, de tekintélyt parancsoló hangja zökkentett ki.

- Gyerekek rendeződjetek 4 fős csoportokba, értelemszerűen fiúk-lányok külön. Ha ezzel megvagytok, mindenkit a szobájához vezet Judit és Léna néni, valamint Márk bácsi. Ezzel egyidőben nekünk lapokat osztott, a szobabeosztás felvezetéséhez szükséges táblázatokkal.

Miután kipakoltuk a busz aljából a csomagokat, mindenki nagy erőkkel kereste a sajátját. Próbáltam segíteni a gyerekeknek, de közben a lehető legtávolabb szerettem volna maradni a csomagokat osztó Ivántól. Ez a hadművelet jól is ment, egészen addig, míg nem akadt a férfi kezébe az én csomagom. 

- Léna kisasszony, ez azt hiszem a magáé. - a szokásos megszólítás és a mély bariton megütötte a fülemet. Odapillantottam, és felém nyújtotta a sporttáskát. Szapora léptekkel értem oda hozzá, majd a táska után nyúltam. Próbáltam nem az arcára, hanem a táska fogójára koncentrálni. Direkt úgy vettem el, hogy véletlenül se érjek a kezéhez, vagy nézzek az arcába.

- Köszönöm, megyek is vissza a gyerekekhez. - engem is meglepett milyen rekedtes a hangom, de örömmel nyugtáztam, hogy most legalább a szemkontaktust sikerült elkerülni. 

-Már elnézést, hogy szóváteszem...-áh tudtam, éreztem, hogy nem úszom meg a kioktatást - De ha én valakivel beszélek, annak szeretek a szemébe nézni. - ledöbbenten álltam meg és fordultam vissza felé - Nos, maga Léna, valahogy kerülni próbálja a szemem. 

Vadul dobogó szívvel emeltem fel a tekintetem. Barna szemem az ő zöldjét kereste és sikeresen meg is találta. Mint mindig.

- Köszönöm mégegyszer a táskámat. - egyenesen belemondtam a szemébe, határozott, már-már dacos, de különösen nyugodt hangon. El sem hittem, hogy ez az én hangom.

Iván pedig csak nézett, nézett, majd lassan bólintott egyet, és mintha egy kis mosolyt láttam volna megjelenni a szája sarkában, de amilyen gyorsan feltűnt, úgy el is tűnt a mimika.
Simán lehet, hogy csak képzeltem. 

A szemkontaktust én szakítottam meg, és egy szó nélkül a ház felé vettem az irányt.

A gyerekek némi civakodás és döntésképtelenség után kitalálták, ki kivel - vagy leginkább kivel nem - akar aludni, következett tehát a mi elosztásunk, ami bár semmi meglepetést nem okozott, de mégis szarul esett. Éva és Gábor nyilvánvalóan közös szobát kaptak az emeleten, hiszen férj és feleség, Márk kapta Ivánt szintén egy emeleti szobával, én pedig Juditot a földszinten. Csodás. Remélem, nem fojt meg álmomban. 

Vagy én őt.

Volt egy kósza gondolatom, hogy megkérem Márkot, aludjunk egy szobában, de először is ez túl kétértelmű lett volna, másodszor pedig mivel franciaágyas szobák voltak a nevelők részére fenntartva, így elég érdekes lett volna egy ágyban aludni a férfival.

Bevittem a sporttáskámat a szobába, és előkészítettem pár dolgot a délutáni programhoz, ami nem más volt, mint a gyógyfürdő meglátogatása. Pakolászás közben Judit libegett be a szobába, maga után húzva extra rikító pink bőröndjét, ami körülbelül akkora volt, hogy én két hétre pakolnék bele.