Aranyálarc /Befejezett/

1. Az átkozott gyermek

Létezik egy ősi babona, mi szerint, ha egy asszony belehal a szülésbe, a gyermeke átkozott lesz. Hiszen mi más is lehetne egy olyan gyermek, aki nem egy öreg életét kérte a sajátjáért cserébe, hanem a saját anyjáét? Évtizedekkel ezelőtt az átkozottakat máglyára vetették. Tisztuljanak meg a szent tűz által – mondták a hit őrzői. Azóta a törvény megváltozott – a gyógyító boszorkányok megdöntötték ezt az ostoba babonát. Az emberek hitét viszont nehéz megváltoztatni.

Hera tizennyolc hosszú esztendeje tűri, hogy átkozottnak hívják, és aminek nyomát örökké viselnie kell. Öt vagy hat éves lehetett – már nem emlékszik pontosan. Néhány várbéli – talán szolgák, lovagok, nemes asszonyok, sosem derült ki – úgy döntött, saját maga bünteti meg őt, amiért nem vethették máglyára a születése pillanatában. Hátulról támadtak rá a védtelen kislányra, szemére méregtől csöpögő kendőt szorítottak. A kín, a fájdalom mind a mai napig tisztán él az emlékezetében. Ahogy a sikolyainak hangja is. Sokan nem értik, csak elképzelik, milyen szenvedés lehet, amikor az ember bőre lemállik a húsáról, a csontjáról, miközben olyan tűz ég a nyomán, amit ép ésszel kibírni lehetetlen. Hera azonban pontosan tudja.

Egy gyógyító boszorkánynak hála megmentették a szeme világát, de ennek ára volt. Egykor ragyogóan kék írisze, amely a kristálytiszta víz tündöklésére emlékeztette az embereket, azóta a nap óta üvegesen, fakón mered a világra. Mint egy halott szeme. Ezt mondták neki, amikor először meglátták. És ha ettől nem szörnyedtek volna el, a szeme körül húzódó rémes sebhelyek, melyek sosem gyógyultak be rendesen, biztosan megtették volna a hatásukat. Majdhogynem olyan borzalmasan festenek, mint amikor szerezte őket.

Így hát Hera nem tehet mást, minthogy egész életében egy aranyálarcot visel, amely elfedi csúf bélyegét.

Most is ez a nehéz álarc volt rajta, miközben a csarnokban álló urna felé igyekezett. Forró, nyári nap köszöntött rájuk, ami csak még elviselhetetlenebbé tette, hogy nem lélegezhetett szabadon a bőre. Izzadt és viszketett a nemesfém alatt, legszívesebben letépte volna magáról. Legalább az orrod és az arcod alsó része szabadon van – biztatta magát, mint mindig, amikor rátört az elviselhetetlen pánik.

A többi nemes lány, akik szintén a várban éltek, összesúgtak a háta mögött. Hera nem értette a szavakat, csak a kuncogások és pusmogások értek el hozzá. De már nem is érdekelte. Épp eleget szenvedett a többiek csúfolódásától, nem akarta többé meghallani őket.

Hera megállt Boven, a főisten szobra előtt, és fejet hajtott.

– Kérlek, istenem, könyörülj meg rajtam – suttogta, miközben a nevével ellátott papírfecnit az urnába dobta.

Még egy ostoba babona, amelyet máig nem mertek megkérdőjelezni. Az Erdő Próbatétele nevet viselte ez a szánalmas hagyomány. Hera ha csak rágondolt, görcsbe rándult a gyomra, és rátört az émelygés. Négy évvel ezelőtt megúszta. Ha most is sikerül neki, akkor soha többé nem kell emiatt aggódnia.

– Mit állsz még itt? – hördült rá Nila, és félre lökte az urna elől, hogy betehesse a saját nevét. – Csak nem Bovenhez imádkozol? Ha őkegyelmessége valóban meghallja imánkat, téged fog a próbára küldeni. Halottnak kellene lenned, a természet rendje, hogy te menj.

Hera élesen beszívta a levegőt.

– Szerencsére a sors dönt, és nem az emberek – felelte ridegen, majd sietős léptekkel távozott.

Kedve lett volna maga mögött hagyni a várat, vagy keresni egy csendes zugot, ahogy szokta, de nem hozhatta szégyenben az apját. Íratlan szabály volt a vár nemes lakói között, hogy a reggelit és a vacsorát közösen kell elfogyasztaniuk, kihagyni csak nyomos indokkal lehetett. Az pedig, hogy Hera ki nem állhatja az embereket, nem volt elég erős vádpont.