Aranyálarc /Befejezett/

3. A kiválasztás

Hera a terem leghátsó sarkában állt, kezét idegesen tördelte. Hiába hitte, hogy talán tényleg az lenne a helyes, ha ő menne, mégsem akart. Nem akarta elhagyni az apját, és nem akart meghalni.

Az apja közelebb lépett hozzá, egyik karjával átölelte a lányát.

– Nem lesz semmi baj – bíztatta. Még egy mosolyra is futott neki.

Hera nem hitt neki. A baj minden sarkon ott lehet, ahogy már megtapasztalta.

– Szeretlek – suttogta a férfinek, fejét annak vállára hajtotta.

A percek csigalassúsággal teltek, a király beszéde pedig egyre unalmasabbá vált. Hera egyszer már átélte ezt a hosszú szenvedést, és akkor sem értette, mire fel kell ez. Miért kell megünnepelniük valamelyikük halálát?

– És akkor jöjjön az, aminek jönnie kell – jelentette be a király, mire Hera lehunyta a szemét. Már csak pár perc, és vége. A király belenyúlt az urnába, vaskos kezével még megpörgette párszor a papír fecniket, csakhogy fokozza a feszültséget, és kihúzott egyet. A magasba tartotta, hogy mindenki jól lássa. Kinyitotta, és... – Caecus Hera!

A lány körül megfordult a világ, és ha az apja nem tartja, összeesett volna. A zajok, a hangok tompán jutottak el hozzá, mint amikor lebukik a víz alá, és onnan hallgatózik a fenti világ felé. Kétségbeesetten felnézett az apjára, és annak hiába járt a szája, Hera semmit sem hallott.

– Hera! – tört aztán át a férfi hangja.

A lány összeszedte az erejét, felegyenesedett. Nem láthatták megtörtnek! A könnyeit szerencsére az álarc elrejtette, így csak fel kellett szegnie az állát a hatás kedvéért.

– Nem kell segítő – jelentette ki. – Nem kerestem senkit, és nem is fogok senkinek könyörögni. Ha ez a sorsom, hát legyen. Egyedül is szembe tudok nézni a halállal.

– Hera – hallotta meg apja fojtott hangját, de nem figyelt rá. Egyenesen a király szemébe nézett, aki bólintott.

– Ahogy szeretnéd...

– Egy pillanat – szólt közbe valaki. Feketeruhás férfi vált ki a lovagok tömegéből, mindössze – ebben a fényben – feneketlennek tűnő, sötét szeme látszott ki az öltözékéből. Valamiféle furcsa maszkot viselt, amely mindent eltakart az arcából. – Torvus Shymal vagyok, és önként jelentkezem segítőnek.

A tömegen egyöntetű morajlás futott végig. Hera annak tudta be, hogy évszázadok óta nem volt önkéntes segítő, főleg, amikor az áldozat lemondott róla, de mint kiderült, más is játszott a háttérben.

– Torvus Shymal – ismételte meg a király. – A Halál Hírnöke.

Ahogy a király kimondta, Hera levegőt is elfelejtett venni. Arra sem számított, hogy valaki megkegyelmez neki, na de pont a Halál Hírnöke? Nincs olyan ember a királyságban – vagy talán a kontinensen –, aki ne hallott volna róla. Elképzelhetetlen, hogy ő jelentkezett volna.

– Az vagyok – erősítette meg a férfi.

A király biccentett.

– Biztos benne, hogy jelentkezik? Ismeri a korábbi próbák kimenetelét.

– Nem jelentkeztem volna, ha nem lennék biztos benne – közölte Shymal. Hera még sosem hallotta, hogy valaki ilyen nyersen beszélt volna a királlyal.

A király újfent bólintott, bár látszott rajta, hogy neki sem tetszett a hangnem.

– Akkor holnap reggel indulnak. Élvezzék ki mindketten a ma esti lakomát.